Üzenetküldés




    FőoldalköZéletUtolsó beszélgetés(ek) báró Altorjai Apor Csabával

    Utolsó beszélgetés(ek) báró Altorjai Apor Csabával

    Egy erdélyi magyar arisztokrata intelme:
    öngyilkosság a javakat elherdálni!

    Érdemes manapság a vidéki fiataloknak itthon maradni, és gazdálkodni? Én azt mondom, hogy igen – vágta rá kapásból az utolsó kérdésemre a 101 évvel ezelőtt az altorjai Apor bárók családjába született agrármérnök. – Állattal is, növénnyel is érdemes foglalkozni. Két dolog kell hozzá: szeretet és gépesítési alap.

    Ezen felül jó lenne egy társulás létesítésében gondolkodni, de ahhoz nagyobb fokú intelligencia szükségeltetik. Már csak azért is, hogy az illető megértse, mi a különbség a hagyományos társulás és a szomorú emlékű mezőgazdasági szövetkezet – az úgynevezett CAP – között, tette hozzá. A rendkívüli szellemi frissességet tanúsító Apor Csaba arra is kitért, hogy a gyermek itthon tartása elsősorban nevelés kérdése. „Nem csak szólamokat kell zengeni, a gyermeket rá kell nevelni a magántulajdonhoz való ragaszkodásra meg a háztáji gazdálkodásra” – tanácsolta.

    Bő három óra után felálltunk az asztaltól, erőt, egészséget kívántunk egymásnak, kezet ráztunk, és abban egyeztünk meg, hogy nemsokára újból talál-kozunk. Azon a fényes, ám szeles téli napon egyikünk sem gondolta, hogy a hetek óta tartó beszélgetéssorozatunknak ez lesz a végszava. Bár annak is beillik, de mégiscsak maradtak megválaszolatlan kérdések, el nem mesélt történetek, át nem lapozott fényképalbumok, meg nem vitatott politi-kai- és sportesemények. Nem sokkal később kaptam a megrázó hírt: életének 102. évében báró altorjai Apor Csaba, a háromszéki Torja nemesi sarja, a marosvásárhelyi székhelyű Castellum Alapítvány, az Erdélyi Magyar Történelmi Családok Szervezete alapító tagja és első társelnöke el-hunyt.

    A fiatalos öreg báró

    Szellemi és fizikai állapota alapján a Marosvásárhelyre visszahúzódott báró egy harmincast simán letagadhatott volna életkorából. Ha a sors né-hány évvel korábban hoz össze kettőnket, akár a kövesdombi tömbháza körül is összefuthattunk volna. Így, a szó szoros értelmében. Az akkor még „csak” a kilencvenes éveinek közepét taposó Apor Csabának a lakónegyedi kocogás a napi programjának egy részét képezte. Mint ahogyan száz éves korában a maros-szentgyörgyi strandolást is a lehető legtermészetesebb és kellemesebb időtöltésnek tartotta.

    Legnagyobb sajnálatára már egy pár esztendeje nem szaladt, jobbára a lakásában jött-ment, előbb bot, majd 2022. májustól járókeret segítségével. Ami nem szégyen az ő korában, elvégre a vele egy-idősök közül már nemigen látni legényt a gáton. „Kilencvenöt esztendős korom óta már nem vezetek, pedig minden további nélkül tudnék, csak hát akkora tumultus van ebben a városban… A másik gondom, hogy kissé szédülök. De attól függetlenül még ki-kijárok, de inkább olvasok és tévézek” – ezzel fogadott első találkozásunkkor Apor báró. Mint mondta, egy nappal korábban a borbélynál járt, érkezésem előtt éppen Churchill könyvét bújta, de napirenden volt mindennel, vagy legalábbis azzal, amit a Duna Televízióból megtudhat az ember.

    Mindehhez még csak szemüvegre sem volt szüksége. Hogy végre letette a krémszínű 1300-as Daciaját, család örülhetett a leginkább – kezdtem hangosan gondolkozni. Nos, tévedtem. „Soha nem engedtem, hogy beavatkozzanak a dolgaimba” – zárta rövidre a felvetett a kérdéskört. Amúgy Csaba bácsi – nem báró úr, nem Apor úr, és ezt határozottan kikérte magának – mindig is sportember hírében állt. Kolozsváron előbb vívott, majd az egyetemi évek alatt a KAC-nál atlétizált.

    Bár eredményesnek bizonyult, a kíváncsiság rávette, hogy a lovaglással is próbálkozzon. Szaladásból a Debrecenben szervezett országoson begyűjtött egy harmadik helyet, lovaglásban meg második lett Nemeszsukon, csakhogy a bírók a dobogó harmadik fokára tolták vissza. „Egész életemben az igazságot próbáltam követni. Képtelen voltam szemet hunyni a csalásra, lopásra, cselszövésre, igazságtalanságra. Sokszor ráfáztam, de soha nem bántam meg!”

     

    Igazságharcos gyerekkora óta

    Apor Csaba mondhatni, hogy szinte egy kerek évszázadot küzdött az igazságért: a maga igazáért, az alattvalói igazáért, a nemzet igazáért. Az első „harcát”, amely azóta is emlékezetes maradt, kollégistaként a kolozsvári piarista iskolában vívta, ahová a Torján, majd Marosvásárhelyen járt elemi után került. „Nem szerettem ezt az iskolát. A latintanárunk, valami Puskás úr, miután egyszer 4-essel osztályozott, a cserkészcsapatból is kirúgott. Pedig az egyik kirándulásunk alkalmával, amikor este eltévedtünk, én vezettem ki a társaságot az erdőből.

    Az igazgató meg azért vert meg, mert szenet merészeltem vinni az osztályteremből a hideg bentlakási szobánkba. Tettemet meggyóntam Majláth püspöknek, ő meg leváltotta az igazga-tót. Egy másik alkalommal azért feddtek meg, mert nem árultam el azt az osztálytársamat, aki elszökött” – sorolta a tanárai által igazgatóbuktató-ként számon tartott valamikori kisdiák.

    A kincses városi kitérőt a brassói vargabetű követte, szintén a római katolikus Státus iskolájában. Ennek bentlakásából a hálófelelős miatt csapták ki Mezei Sándor barátjával együtt; egy náluk nagyobb diák sört hozatott magának, amit csak az ablakon való ki- és beszökéssel lehetett megoldani.

    Igen ám, de valaki elárulta a két kisdiákot. A hatodik osztály évnyitója a gyorsan cseperedő nebulót már Csíkszeredában találta. Itt viszont a rajzta-nárával keveredett politikai afférba. Végül a Cenk alatt érettségizett, és, mint mesélte, a jó francia- és német nyelvtudásának, valamint a föld-rajzismereteknek köszönhetően sikeresen vizsgázott.

    Csendőrök lefegyverzője, zsidók megmentője

    Amikor a kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, megalázottak vagy éppenséggel életveszélybe sodródottak megsegítésére, netán megmentésére volt szükség, a kézdiszéki származású fiatalember habozás nélkül tette, amit gerinces és bátor embernek ilyenkor tennie kell. A második világháború kitörése előtt a falubéli molnár kétségbeesetten rohant a báróékhoz, hogy a megrészegedett román csendőrök kikezdtek a lányával. Apor Csaba tüstént ugrott, a molnárral visszasietett a malomba; az egyik csendőr addigra már elvánszorgott, a másik viszont éppen fegyverét töltötte. „A mol-nár mögéje került, hátulról lefogta, én meg lenyúltam a záró dugattyút. Azzal meg elhúztuk a csíkot” – avatott be a nem kis bátorságot igénylő kalandba.

    Lett is nagy galiba az egészből: másnap az őrmester tíz katona kíséretében állított be a báró úrhoz, hogy visszakérje a fia által elcsent dugattyút. „Apám jól összeszidott, majd utána gratulált, mondván, hogy helyesen jártam el”. A második bécsi döntés, a kis magyar világ, és apja, báró Apor Péter háromszéki főispánná való kinevezése sem hozta el a felhőtlen nyugalmat a gyakran lázadozó ifjú úriember lelkében. Kolozsváron még párbajba is keveredett, kihívója és a maga szerencséjére, áldozat nélkülibe. „A mezőgazdasági főiskolán volt négy zsidó társam, akikhez a magyar fiúk többsége ellenségesen viszonyult.

    Egy katonai gyakorlaton az egyik diáktársunk, valami Lacinak hívták, elkezdte őket szekírozni. »Fe-küdj! Talpra! Feküdj! Talpra!« – ismételgette mindegyre a zsidó fiúknak szóló parancsot. Rászóltam Lacira, hogy hagyja már abba. Egy ideig csend volt, de a hálóban Szén Miska, egy barcasági legény rázendített: »Aki zsidóbarát, az a magyar nemzet ellensége! A magyar arisztokrácia elárulta Magyarországot!«. Amikor azt találtam kérdezni, hogy Teleki Pál is áruló volna, határozott igennel válaszolt, de még meg is ütött.

    Én sem voltam rest, visszaütöttem, majd jól elvertem. Pedig soha nem voltam bunyós gyerek…” – elevenítette fel a nyolc évtizeddel ezelőtti párbaj előzményeit Csaba bácsi. Merthogy katonatiszt lévén Szén kesztyűt dobott neki. „Az azelőtti éjszakán egyáltalán nem aludtam. Hajnalban a hójai erdőben ta-lálkoztunk. Ő adta le az első pisztolylövést. Nem talált. Nem tudtam, hogy én a feje fölötti ágakat kaptam el. Fogalmam se volt, hogy a fegyver felfele rándít. Hála Istennek! Ekkor a segédek javasolták, béküljünk ki.

    Én benne voltam, de Miska elviharzott. Utána már nagyon vigyáztam, hogy semmiféle hülyeségbe ne keveredjek.” Mindannyiuk szerencséjére, a történtek nem jutottak a tanári kar fülébe. Az ifjú báró 1944. április 24-én frissen diplomázott agrármérnökként végre hazautazhatott Torjára. Mire belelendült volna a szakértelmet és munkát követelő gazdaság kezelésé-be, a sors Budapestre sodorta. De még annak előtte Nagybányára utazott Hirsch Hugó zsidó származású barátja megmentésére. Ami sikerült is, a fiú boldogan térhetett haza Kolozsvárra.

    Civilként a fronton lavírozva

    Az 1944. augusztus 23-i román kiugrás már a magyar fővárosban érte, ahonnan Győrbe kellett menekülnie püspök nagybátyához, Apor Vilmoshoz. A nagy tekintélynek örvendő, erdélyi származású főpásztor fontos feladattal bízta meg unokaöccsét: egy óriássajtot adott át azzal az utasítással, hogy térjen vissza a fővárosba, és ossza szét az erdélyi menekültek közt. „Nem sokkal később Szálasi Ferenc rendelete alapján, 1944 adventében be kellett volna rukkolnom katonának.

    Nem féltem a hadseregtől, de azt mondtam, én az életben nem szolgálok egy nyilasvezért, és nem leszek Szála-si-katona!” – döntötte el. A frontot így sem kerülte el. A papok az Ipoly-mentére, Vámosmikolára küldték. Az éppen gyalogszerrel közlekedő fiatal-ember nem volt rest, leállított egy német katonai autót, tökéletes nyelvtudásának köszönhetően pedig beadta a tiszteknek, hogy ő erdélyi szász, aki az okiratait otthon felejtette. „Egy vezérkari ezredes gondoskodott az egyetemistákról. Az Ipoly-híd felrobbantását kaptuk feladatul. Karácsonyra megérkeztek az oroszok is. Akkor és ott láttam először holttestet, és hallottam a Dáváj csász! felszólítást. Az újévet már együtt ünnepeltük az el-lenséggel.

    A ruszkik vizes pohárból vedelték a pálinkát, és nagyokat koccintottak velünk. Aztán a társaság nagy részét fogságba ejtették. Csak né-gyen úsztuk meg a szovjet gulágot, azok, akiket az ezredesünknek módjában állt megmenteni.” Mi tagadás, a fiatal nemesnek hatalmas szerencséje volt; azok közül, akiket munkatáborokba szállítottak, kevésnek adatott meg, hogy szülőföldjét, családját viszontlássa. Az isteni gondviselés a haza-felé vezető útján is végigkísérte.

    Szolnok előtt az oroszok gépfegyverrel lőtték a kamiont, amelynek fülkéjében ült, mert azt hitték, hogy magyar tiszt. Debrecenig meg egy román parancsnok segítéségével jutott el. Itt állásajánlatot kapott, de ő min-denképpen ragaszkodott ahhoz, hogy hazatérjen. Még akkor is, ha Erdélyben, Torján az újabb „román világ” várt rá.

    Sakkfiguraként a kommunizmus tábláján

    „A birtokot csak részben fosztották ki; a gabonás üres volt, de a cséplőgépünk, az egyik traktorunk, néhány bútordarab és a családi fényképek meg-voltak. Szüleimet viszont Kolozsvárra, kényszerlakhelyre hurcolták. Apámat ki akarták toloncolni az országból, elvitték a határátkelőig, de ő nem volt hajlandó átlépni Magyarországra. Inkább Nagyváradon, a fegyházban várta meg a népbíróság ítéletét, amely végül neki kedvezett. Felmentették, s békén hagyták. Közben én önszántamból jelentkeztem a rendőrségen, ott azt mondták, hogy ha van földem, maradhatok a faluban. Ugyanerről biztosított Brassó orosz katonai parancsnoka is” – idézte fel a hazatérés fontosabb részleteit a báró, akit nem sokkal később az új rendszer vezérei még egy népgyűlésre is meghívtak.

    A nagy hangoskodás közepette itt már belekóstolhatott az 1945 utáni „osztályharcba”. Egy falubeli cigány, miután kijelentette, hogy a báró urat nem tekintik ellenségnek, elmondta, hogy azért elvárják, hogy a népi demokrácia nevében ezentúl a falusiakkal együtt kaszáljon. „Kijövet a teremből mondtam neki, ha akarja, még versenyezhetünk is. Én ugyanis soha nem ódzkodtam a fizikai munkától. Aztán szépen elkezdtem gazdálkodni”.

    „Apor Csaba mondhatni, hogy szinte egy kerek évszázadot küzdött az igazságért: a maga igazáért, az alattvalói igazáért, a nemzet igazáért.”

    Mire a fiatal szakember belelendült volna a munkába, és talpra állította volna a gazdaságot, beköszöntött 1949 márciusa és ama 2-ról 3-ra vir-radó éjszakája, a magyar nemesség kitelepítésének napja. Apor Csaba még az aránylag szerencsések közé sorolhatta magát: az otthonától nem túl távoli Sepsiszentgyörgyre vitték, ahol az útépítő vállalatnál dolgoztatták. Mint felidézte, Sugásfürdőre járt mosakodni, hisz kényszerlakhelyén erre nem volt lehetősége. Egyszer kádfürdőre várva összetűzésbe keveredett egy férfivel, két nap múlva pedig megjelentek az állambiztonságiak. Bevit-ték, egy hétig zárkában tartották, vallatták, majd váratlanul hazaengedték.

    Az aránylag elviselhető székelyföldi életnek az állambiztonsági szervek vetettek véget. Minden magyarázat nélkül, 1952-ben, egyik napról a másikra átköltöztették az erdélyi románság szellemi fellegvárának számító Balázsfalvára. A család egykori szász házvezetőnője, Schuster Erna hűségesen követte. Önként jelentkezett, mondván, hogy harminc éven keresztül a báró úrék kenyerét ette, ezért kötelességének érzi a továbbiakban is kitartani mellettük. „A Siguranţa helyi szervei nekem szögezték a kérdést: akarok dolgozni? Persze, hogy akarok! – vágtam rá –, de a szakmámban. Három napig pékként kerestem a kenyeremet, a szó szoros értelmében, utána viszont áttettek a kertészetbe.

    Szerencsémre olyan főnököt kaptam, aki ugyan szerette a kommunizmust, mégis hitt Istenben. Egyébként a balázsfalvi románság gondolkodásmódjában még jócskán érződött az akkor frissen betiltott vallás, a görög-katolicizmus szelleme” – mondta. A felekezeti hovatartozásuk miatt egyik napról a másikra üldözötté vált görög-katolikus közösség tagjai már-már empátiával kezdtek közeledni a szin-tén sanyarú sorsba sodródott magyarság irányába. Apor Csaba átszellemülve idézte fel azt a délutánt, amelyet román főnökének lakásán töltve együtt hallgatták és szurkolták végig az ’54-es labdarúgó vébé elődöntőjét, Magyarország Uruguay ellen vívott hatalmas küzdelmét és 4–2-es győ-zelmét.

    Két évvel később ismét együtt szurkoltak a rádió mellé telepedett magyarok, románok és szászok. De ekkor a világbajnoki címnél is nagyobb volt a tét: a nemzet szabadsága. „Az októberi forradalom alatt engem kértek meg, hogy üljek be közéjük, és fordítsam, mit mond a budapesti rádió. Napokon keresztül együtt örültünk, sírtunk, nevettünk, gyászoltunk. Nekem gratuláltak, és nekem kívántak részvétet…” – elevenítette fel 1956-ot Apor Csaba. A Küküllőszög kisvárosában még a politikai rendőrség is másként viseltetett a fiatal magyar nemes iránt, mint ahogyan tették azt az államapparátus székelyföldi szervei. Annyira megszerették Balázsfalván és környékén, hogy a kényszerlakhelyes kötelezettségét, a hírhedt D.O.-t sem ellenőrizték oly szigorúan. Mi több, az idősebb Apor báró, Csaba édesapja is kenyérbe került, az állami gazdaság farmján rábízták az állatok felvásárlását.

    A kertészből brigádossá, majd szekciófőnökké avanzsált fiatalembert egyik napról a másikra a közeli, bethlenszentmiklósi állami gazdaság főmérnökévé nevezték ki. A diplomás mérnöknek nem jött hogy higgye, hogy végre a szakképesítésének megfelelő állásban dolgozhat. A gyanúja nem volt alpatalan. „Sajnos a párt közbeszólt, így még az első munkanapom előtt leépítettek, majd áthelyeztek” – idézte fel immár mosolyogva a groteszk történetet, hozzátéve, hogy mindez nem vicc; ha egészségtelennek vélték a káderlapodat, nem volt pardon, nem létezett apelláta. Apor Csaba azonban ezúttal sem csüggedett; immár mellette állt szíve választottja, az ifjú kis törékeny Vera, a valamikori magyar országgyűlési képviselő, a neves jogász és politikai közíró, a csíkszéki születésű dr. Pál Gábor lánya. A sors úgy hozta, hogy a következő időszakban mintegy sakkfiguraként a térség különböző falvaiba és gazdaságaiba tologatták.

    Csicsóholdvilág, Buzásbocsárd, Zsidve, Szépmező, Zágor voltak az újabb állomáshelyei. Mindenütt megállta a helyét, lepukkant helyeket támasztott fel, döcögő gazdaságokon lendített nagyot, szaktudásáért tisztelték és becsülték, csak éppen a képzettségének megfelelő állással és fizetéssel nem jutalmazták. „Bántott, de mégis elfogadtam, hogy származásom miatt a rendszer folytonosan büntet. Az igazamért mégis kiálltam: amikor egy részeg traktorista elküldött az anyámba, akkora pofont kentem le neki, hogy végül én repültem… az állásomból.

    Amikor meg azt találtam mondani, hogy a német traktor jobb a hazainál, a vásárhelyi Szekun kötöttem ki. Egy bizonyos Fodor nevű tiszt tudtomra adta, hogy ezért akár Du-na-csatorna is járhatna, és örüljek, hogy neki köszönhetően egy áthelyezéssel megúszom.” Így került közelebb későbbi otthonához, Marosvásár-helyhez. Előbb Kutyfalván, majd Kerelőszentpálon dolgozott, újított, fejlesztett. Azon ő is elmosolyodott, hogy prémiumokba kezdték részesíteni, sőt a pártgyűléseken kisebb dicshimnuszokat zengtek róla, holott egészen más társaságban „zenélt”.

    Egy nyakába varrt, ám megnyert per után, az 1970-es évek elején Sepsiszentgyörgyre helyezték. „Részben örömmel, részben félve mentem vissza Háromszékre. Boldog voltam, hogy közelebb kerülök a szülőfalumhoz, de ugyanakkor az arisztokráciát érő megtorlásoktól tartottam. Szerencsére nem volt semmi hátrányom az úgymond egész-ségtelen származásom miatt, végre a képesítésemnek megfelelő tisztségbe kerültem, hisz már az első naptól megtettek főmérnöknek. Olyan párt-fogóim voltak, mint az igazgató, aki a Bukarestbe felkerült Fazekas elvtársnak a testvére volt, vagy Király Károly, akit addig csak hallomásból ismer-tem. Csak a fogarasi származású román állatorvosunk emlegette fel olykor-olykor a szekus kapcsolatait.

    A kollégák annyira elfogadtak, hogy egy adott ponton a párttitkár, bizonyos Török elvtárs kapacitálni kezdett, hogy lépjek be a helyi szervezetbe. Annyit ette a fejemet, hogy bedőltem neki, megírtam a felvételi kérvényt, de amikor rá egy pár napra úgy küldtek el volna egy bükszádi vadászatra, hogy közben figyeljem és jelentsem, mit beszélnek a nyugat-német vendégek, nemet mondtam. Otthagytam őket, és visszatértem Maros megyébe” – összegezte a szentgyörgyi kitérőjét a báró. Újabb stációk következtek: Nyárádtő, kis idő múlva a svájci teheneket tenyésztő sáromberki mintagazdaság, végül meg Radnót, ahonnan 1985-ben vonult nyugdíjba.

    A kiváló szakember hírében álló mérnököt itt is dicsérni kezdték a párt fejesei. Maga Iosif Banc elvtárs is csodájára járt, az a politikus, aki abban az időben országos szinten felelt az állattenyésztésért. „Egy látogatása során a svájci tehenekkel kapcsolatosan azonban letolt. A bikákat keresve, felvilágosítottuk, hogy itt mesterséges megtermékenyítés folyik, Svájcból hozatjuk a spermát. »Mi van, nincsenek román bikáink, akik meghághatnák a teheneinket?« – kelt ki a képéből az elvtárs. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Vereş, a megye elsőtitkára diszkréten intette, hogy hagyjam rá, mondjon amit akar, aztán tegyek, amit jónak látok.”

    „Ha létezni akarunk, valami kell legyen a lábunk alatt”

    A kommunizmus bukása nyugdíjasként érte Apor Csabát. Az idősödő mérnök nem ült tétlenül: beült a Trabantjába, és elkezdte a családi vagyon visszaszerzéséért folytatott ádáz küzdelmét. Türelmesen, konokul, kitartóan. Előbb a Szászrégen környéki szülőfalujában, Dedrádszéplakon, majd otthon, Torjában. A visszaszerzett földeken, szülőfalujában újrakezdte a gazdálkodást, amit 94 esztendős koráig folytatott. Kitartása és nélkülözhe-tetlen szerencséje meghozta a gyümölcsét: mindmáig a legtöbb vagyont visszaszerző erdélyi nemes hírében áll. Mint mondta, Torján az utolsó hektárig minden egyes földdarabot sikerült a család nevére telekelni.

    „Kikötöttem a fiamnak: sem házat, sem földet nem bocsátunk áruba! Ha létezni akarunk, valami kell legyen a lábunk alatt. Öngyilkosság lenne a javakat elherdálni. Így úszott el annak idején Erdély is.”

    A más törvények szerint „működő” Felső Maros mentén nem volt ennyire sikeres: a Farkas-ágon örökölt félezer hektár erdőből vajmi keveset juttatott vissza a román állam. De nem ez a legnagyobb fájdalma. „Csaba fiam, akire rábíztam a teljes torjai gazdálkodást, állataimat, traktorjaimat, el akarta adni a Maros menti erdőket – sóhajtott fel. – Én viszont nemet mondtam, ami nem tetszett neki. Taxiba ültem, bementem a bankba, és visszautaltam az előleget. Kikötöttem a fiamnak: sem házat, sem földet nem bocsátunk áruba! Ha létezni akarunk, valami kell legyen a lábunk alatt. Öngyilkosság lenne a javakat elherdálni. Így úszott el annak idején Erdély is.”.

    Hiába cipelték közjegyző elé, az akkor éppen száz éves Apor Csaba nemet mondott. Ragaszkodott minden egyes téglához és minden egyes négyzetméternyi megművelhető területhez. A farm összes állataihoz és az erdő valamennyi fájához. A mezőgazdasági gépekhez és a mellék-épületekhez. De mindenekfelett a név és a cím által megkövetelt becsületéhez. Aztán gyorsan hozzáfűzte azt is, hogy a báróság kötelesség, nem érdem, hisz önmagában semmi, tanulni kell, mert csak az a tied, ami a fejedben van.

    Amikor arról kérdeztem, mit üzenne az utána jövő nemzedé-keknek, gondolkodás nélkül sorolta: ne hazudjanak, ne csaljanak, ne lopjanak, és ne csapjanak be másokat. A szeme könnybe lábadt, majd a felso-roltak kapcsán mesélni kezdett azokról, akikről valamikor azt hitte, hogy a legközelebb állnak a lelkéhez. „Ezt is meg akarja írni?” – kérdezett vissza. Szinte hang sem jött ki a torkomon; csak inteni voltam képes: nem. A családtörténet része lenne ez is, de nem biztos, hogy a külvilágra tartozik.

    Megosztás