„Szexi” erdélyi rendezvények – van ilyen?

Mitől erdélyi egy fesztivál? Egyáltalán mitől izgalmas valami mások számára is nálunk, Erdélyben?

Amikor egy erdélyi, vagy székelyföldi fesztivál reklámozása megy, sok esetben feltevődik a kérdés, hogy mitől is helyi az illető esemény? Talán ugyanattól, amitől egy futballcsapat (vagy bármilyen sportcsapat) is lokális, attól függetlenül, hogy épp a „profik” (rossz szóval a „zsoldosok”) holnap odébb állnak, és egy másik helyszínen énekelnek, rúgják a bőrt, vagyis produkálják magukat – vagyis attól, akinek szól.

Valódi gasztroélményeket szerezhetett, aki meglátogatta a rendezvényt…

És mitől helyi egy gasztrofesztivál – főként, ha angol neve van? S akkor, ha a résztvevők jelentős része nem is helyi, hanem mindenhonnan érkezik Erdély egyik legeldugottabb sarkába? Csupa kérdés – pedig a válasz most kézenfekvő: ugyanúgy attól erdélyi, amitől pl. a TedX Udvarhely: megmutat belőlünk valamit másoknak.

Két olyan esemény is zajlott Székelyföldön szeptemberben, ami több, mint egy – amúgy fontos – helyi rendezvény. Attól több, hogy egy lassan – egyre inkább – bezárkózó világot mutat meg azoknak, akik kíváncsiak rá. Mindkét előbb említett esemény megítélésem szerint ettől volt fontos: megmutatott valamit Székelyföldből, Erdélyből, a kis „magyar világunkból” azoknak, akik amúgy kíváncsiak lennének ránk, akik nyitottak arra, hogy meghallgassanak, „megkóstoljanak” – ha meg tudjuk mutatni, hogy kik vagyunk. Sajnos, vagy sem – talán most nem ez a vita tárgya – mi egyre inkább bezárkózunk, zárvánnyá válunk, enklavizálódunk, és erre egyre inkább büszkék is vagyunk. A gond ezzel a bezárkózással többek között az, hogy kevesen vagyunk (az elmúlt 30 évben gyorsabb ütemben fogyunk, mint a román többség – és a folyamat nem lassult, hanem gyorsult az elmúlt 10 évben – és ezek statisztikai adatok, www.insse.ro ), és egyre kevésbé reális, hogy valami rosszul értelmezett autonómiával a saját uraink legyünk, mindentől függetlenül. Sőt: sokak álomvilága, az ún. „kis Magyarország”, vagy az a kép, hogy mi Budapestre figyelünk, Budapest meg ránk, és ezzel jól elvagyunk – sem feltétlenül reális. A tények makacs dolgok: Romániában élünk, kisebbségben, egy olyan élettérben, ahol lélekben és kapcsolatokban egyre távolodunk a román többségtől, ezáltal mind jobban bezárjuk magunkat. Közben a szakadék egyre nő az idősebb generáció és az elvágyódó fiatalok közt, egyre kevésbé találják meg a legkisebb közös többszöröst, egyre kevésbé „talál a szó”. Ebben a helyzetben – persze nem feladva semmit, amire oly büszkék vagyunk – valahogyan „szexivé” kell varázsoljuk saját magunk környezetét, hogy ne kiürült templomokba gyönyörködjünk 20–25 év múlva, és ott búslakodjunk az akkor már 150 éves székely himnusz társaságában.

A TedX Udvarhely attól volt helyi, hogy Udvarhelyből mutatott valamit a világnak, az érdeklődőknek, és Udvarhely egy kicsit Erdély és Románia vizorjába került. Csupa-csupa pozitív visszajelzéssel, olyan emberekkel, akik a város és a vidék jó hírét vitték. A Taste of Transylvania attól volt helyi, hogy valami igazán autentikust hozott vissza, és mutatott meg a gasztronómiában: a helyi alapanyagból puliszkát főző asszonyt, a helyi bárányt itthon – a nagyvilágnak. Nehéz amúgy megmutatni lassan Székelyföldet (nem csak) gasztro szinten, hisz a szupermarketek távoli disznóhúsából készített „sajtos karajt” lengyel pityókával szolgáljuk fel, hozzá meg valami gyenge minőségű műsört iszunk – de közben nagyon büszkék akarunk lenni a „székelységünkre”.  A Taste koncepciója azt mondja ki, hogy nem ez az egyedüli út. Egy olyan víziót próbál megmutatni, ami nálunk talán még élhető lenne, talán még nem késő megmenteni: helyből – helyit próbál bevinni a gasztronómiába, ami messze túlmutat egy „jó ebéd” fogalmán. Sokkal inkább arrafelé tendál, hogy attól lehet fenntartható egy székelyföldi gazdaság, ha céltudatosan odafigyelünk saját magunkra, a saját értékeinkre, de ezt mindenképp beágyazzuk egy 21. századi kontextusba. Nem azért kell divatos, akár idegen standardokat használni, mert „le akarjuk koppintani” azt, ami Nyugaton menő, hanem egyszerűen így tudunk felkerülni a térképre. A Taste of Transylvaniat bejárva azt az érzést kaptuk, hogy a „skanzen” (a szó szoros és átvitt értelemben is) megfér azzal a modernitással, amit a budapesti Michelin csillag nyújt, a technika utolsó vívmányai összeegyeztethetőek azzal a helyi értékkel, ami nálunk még megtalálható. Szinte felmérhetetlen, hogy olyan vendéglők és kiállítók voltak elérhető távolságban, ahová bejutni amúgy alig lehet, és, ha sikerül, akkor 2 személyre egy minimálbérbe kerül egy vacsora. Erdélyben és Romániában elsőként a TOT lett egy olyan gasztronómiai fesztivál, ami nyit kifele, minőséget hoz és minőséget mutat meg kifele.

Mi is volt a TOT-n?

Egy gasztronómiai fesztivál, ami találkozási pont volt a csángó parasztasszonynak, a budapesti csúcs-séfnek, a bukaresti vendéglősnek és a NOMA-ban (a világ talán leghíresebb vendéglője Koppenhágában) dolgozó székelyföldi fiatalnak. Igazi találkozási pont, egy jó környezetben, megtöltve tartalommal.

A TOT-n nem csak Budapest, hanem Bukarest is itt volt. Igazi magyar-román találkozási pont lett, az egyik legnépszerűbb kérdésben: hisz kajálni mindenki szeret. Legkönnyebb kajával és piával találkozót szervezni – főként úgy, hogy itt ez is volt a cél, talán azzal a nem is titkolt távlati céllal megspékelve, hogy saját magunkat is izgalmassá tegyük (legalább a gasztronómia és a vendéglátás terén).  Székelyföld attól tud izgalmas lenni, hogy a hagyományt ötvözi a legutolsó „hi-tech” elemekkel, és ezt elég óvatosan csinálja, hogy az egyik ne rontsa el a másikat. Ez egy nehéz ügy – mert sok esetben attól félünk, amitől nem igazán kellene, és menekülünk vissza a megkreált kártyavárakba.

Akkor lehet szintet lépni, ha a hátrányunkból (kisebbségi lét és ezzel járó problémáink) komparatív előnyt produkálunk: Erdélyi találkozási pont leszünk, akik értjük a magyar és a román kultúrát (gazdaságot, gasztronómiát, és mindent is), és mi tudunk ebből előnyt kovácsolni. Ehhez le kell küzdjük a klasszikus problémáinkat: kell tudjunk kommunikálni románul, nyitottak kell legyünk az újra, és mi kell közvetítsünk kultúrák, gazdasági érdekek között. Minden esélyünk megvan arra, hogy, ha számban nem is tudunk versenyezni, akkor minőséggel, helyi specifikumokkal és következetes munkával előnybe kerüljünk. Ez a kis gasztrofeszt egy pl. jó példa. Remélem.