Mesterpolgár és/vagy polgármester?
– Mivel az egészség a legfontosabb, azzal kezdem: hogy van? Lehetett hallani, hogy komoly betegséggel küzdött…
– Köszönöm szépen, jól vagyok. Meggyógyultam. Csoda történt, amiért egyedül Istené a dicsőség!
– Hogy napirendre kerüljünk: milyen tisztségei is vannak jelenleg Szász Jenőnek, illetve milyen feladatai?
– Hadd kezdjem azzal, hogy 2002 óta talán ez az első interjú, amit együtt készítünk. Ez pedig több mint húsz év, és ezért bennem is van egy jó adag kíváncsiság. Székelyudvarhely az otthonom, ez az elmúlt tíz esztendőben sem volt másként. Családom, három gyermekem és feleségem folyamatosan idehaza tartózkodtak, már csak az iskolába járás miatt is. A jereváni rádió híradásaival ellentétben én sem költöztem el, csak gyakran és hosszabb időkre voltam távol, mint szerettem volna. A lányom hét esztendős volt, amikor tisztséget vállaltam Magyarországon, a napokban pedig már a nagykorúsítási ünnepségén vettem részt, de sohasem fordult meg a fejünkben, hogy kiköltözzünk. Udvarhelyi vendégmunkásnak – ha használhatom ezt a kifejezést – tartom magam Budapesten, mint nagyon sok székely ember. Úgy is fogalmazhatnék, hogy én is a népem sorsára jutottam, hiszen rengetegen vagyunk, akik családfőként Magyarországról, külföldről biztosítjuk az egzisztenciát a családjainknak, mert legfontosabb tisztségemnek a családapaságot tartom. Emellett a Nemzetstratégiai Kutatóintézetet (NSKI) vezetem már megalapítása óta, annak vagyok az elnöke immár több mint tíz esztendeje, nemrég pedig Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úr az orosz–ukrán háború nemzetpolitikai hatásainak stratégiai elemzéséért és nyomon követéséért felelős miniszteri biztosnak nevezett ki. Egyébként ez is egy nehéz és magasztos kihívás. Azt vizsgáljuk, hogy kárpátaljai nemzettársaink életére, a szűkebb és tágabb régióra nézve milyen hatással van a háború. Ugyanakkor a konfliktus utáni időkre is fel kell készülni, arra, hogy közösségünknek ott milyen jövőképet tudunk nyújtani/fölvázolni. Munkámat az NSKI segíti.
– Az Ön tisztségeivel együtt jár, hogy le kellett mondania a román állampolgárságról. Ez nem jelent valamiféle eltávolodást, a lehetőségeinek a szűkítését, hiszen nem vehet részt jelöltként például a romániai parlamenti választásokon?
– A román állampolgársággal egyik tisztségem sem lenne összeférhetetlen, viszont évekkel ezelőtt Áder János köztársasági elnök úr kinevezett Magyarország rendkívüli és meghatalmazott nagykövetének. Sokat utazom, ez a kinevezés egyfajta diplomáciai státuszt, egyfajta védettséget jelent. A bécsi egyezmény idevágó rendelkezése alapján kellett lemondanom a román állampolgárságról, mert kizárólag a diplomáciai tisztségre kinevező országnak lehetsz állampolgára.
– Evezzünk egy kicsit kényesebb területre. Nem volt alkalmam feltenni ezt a kérdést, de majdnem minden erdélyi magyar politikussal, aki évek, évtized óta tisztségben van, és nem “bukott le”, nos, velük szemben gyakran felmerül, hogy biztosan van valamilyen köze a román titkosszolgálatokhoz. Ezzel kapcsolatban mi a véleménye, volt Önnek a román titkosszolgálatokhoz bármilyen köze-kötődése?
– Ezzel kapcsolatban nem véleményem, hanem bizonyosságom van. Sohasem volt semmilyen közöm, azon kivül, hogy közéleti szerepvállalásomért valószínűleg figyeltek, követtek. Ráadásul minderről papírom is van: Romániában a CNSAS-tól, Magyarországon az Alkotmányvédelmi Hivataltól. Ahhoz ugyanis, hogy Magyarországon kormánytisztviselő legyél, át kell esned egy ún. C-típusú, azaz a legszigorúbb nemzetbiztonsági átvilágításon. Ez az NSKI valamennyi munkatársára is igaz, ehhez én magam ragaszkodtam. Időnként ezt megismétlik, én már a harmadikon vagyok túl. Tulajdonképpen két országból is papírom van arról, hogy tiszta lelkiismerettel élhetek.
– A DNA azért Önt is megkóstolta, hasonlóan a több évig tisztségben lévő erdélyi magyar politikusokhoz…
– Az én esetemben vádemelésig sem jutottak. Az utódom volt az, aki a Milleniumi Emlékoszloppal kapcsolatban fordult a DNA-hoz, de én csak néhány meghallgatáson estem át, mint tanú. Volt az az idő, amikor a hatóságok sokmindenkivel szemben próbáltak valamilyen eljárást indítani, de nem mindenkivel szemben sikerült. Legyünk azért annyira jóhiszeműek, hogy voltak/vannak tiszta lelkiismeretű választott tisztségviselők is, akik esetében nincs fogódzó, akikkel szemben nem lehet bűnvádi eljárást indítani. Én ebbe a kategóriába tartozom, amire akár büszke is lehetek.
– Itthon van. Ebből következik az is, hogy azért követi Székelyudvarhely sorsát…
– Mint egyszerű udvarhelyi polgár. Amíg magam vagyok egy közösségi feladatnak a felelőse, azt minden energiámmal szolgálom. Ez így volt akkor is, amikor polgármester voltam, és így volt amikor a Magyar Polgári Szövetséget, majd Pártot vezettem. Miután kiléptem ezekből a szerepekből, úgy tartottam sportszerűnek, hogy ne üssem bele az orrom mások munkájába, mert én sem szerettem, ha valaki próbált az enyémbe beleszólni. Én nem bonyolódtam bele egyáltalán a Polgári Párt utánam következő életébe, sem Bíró Zsolt, sem Mezei János elnöksége alatt, mint ahogy a város dolgaiba sem. Tanácsot akkor adtam, ha megkértek rá. Utólag azt látom, gyakrabban rájuk fért volna. A város dolgai sem haladnak úgy, ahogy szeretnénk, és a Párt sem arra a sorsa jutott, amit érdemelt volna…
– Kissé vargabetű, de azért kapcsolódik ehhez: van két olvasata annak, hogy miért is távozott Ön az udvarhely és erdélyi magyart közéletből. Az egyik szerint a Fidesz vagy Orbán Viktor azért “emelte ki” Önt az erdélyi magyar köztérből, hogy ne keltsen zavart. A másik szerint azért, mert a Fidesz-kormány úgy gondolta, hogy Önnek lehet szerepe nemzetpolitikai értelemben Magyarországon. Ön szerint?
– Tulajdonképpen mindkettő hízelgő. Ha valóban az lett volna a szándék, hogy kiemelésemmel más személyi feltételek álljanak elő az erdélyi magyar politizálásban, akkor elmondhatnám, hogy Szász Jenő tényező volt idehaza. Ha viszont a magyarországi döntéshozók érdemesnek tartottak arra, hogy a nemzetpolitikát, a nemzetstratégiát szolgáljam, akkor ez is némi büszkeséggel töltheti el az embert. A székelységnek sem árt, sőt, hogy van egy nagykövete Budapesten. Engem erre a munkára személyesen Orbán Viktor miniszterelnök úr kért fel, és úgy gondolom, hogy kettőnk viszonyába csak az őszinteség fér bele. Ezért minden bizonnyal elmondta volna nekem, ha az erdélyi közéletből való kiemelésem lett volna a célja.
– Mi a reakciója arra, hogy sokak szerint ez az intézet tulajdonképpen egy kirakatintézmény, mellyel a Fidesz-kormány játszóteret biztosít(ott) Önnek…
– A Nemzetstratégiai Kutatóintézet a magyar kormány háttérintézménye. Ez többek között azt is jelenti, hogy elsősorban nem a nyilvánosságnak, hanem a kormánynak dolgozunk. Azt, hogy javaslataink milyen formában és mikor köszönnek vissza a kormány döntéseiben, csak mi tudhatjuk, és nem is verjük, nem is verhetjük nagydobra. Az én munkámat sem a balliberális sajtó, hanem a magyar kormánynak kell minősítenie. Miniszteri biztosi kinevezésem nem azt sugallja, hogy elégedetlenek lennének a munkámmal. Ha a ballib sajtó nem támadott volna, talán akkor kellett volna komolyan elgondolkodnom azon, hogy jól csinálok-e mindent?. A jogos kritikára viszont érdemes odafigyelni, mert az szinten tart, motivál, nem engedi, hogy az ember belekényelmesedjen a munkájába. Érdekesnek tartom ugyanakkor azt, hogy a politikusi pálya az egyik legkitettebb munkavállalói forma, hiszen egy közéleti embernek négy évente köteles kiállni a választói elé és megmérettetni magát. Mondjon egy másik olyan mesterséget, amelyik ki van téve ennek az elszámoltatásnak. Nincs másik mesterség, ami ilyen kitettséggel bírna. Ideje lenne elhinni, hogy ha valaki ezt a próbát tartósan kiállja, akkor az nem végez rossz munkát.
– Ön amúgy profi, netán megélhetési politikusnak tartja önmagát?
– Egyiknek sem. Annak idején közgazdaságtanból azt tanultam, hogy két típusú vállalkozó van: a született- és a kényszervállalkozó. Zseniális udvarhelyi vállalkozót többet is tudnék mondani, miként kényszervállalkozóra is lenne példám. Mindkettő sikeres tud lenni. Az egyik azért, mert érzi az üzlet minden rezzenését, a másik meg azért, mert kitartó és állhatatos. Én azt gondolom, hogy ez a közélettel is így van: van, aki ezt tanulja, és van, aki erre született.
– Ön akkor erre született?
– Bocsánat, ha úgy érzem. Az idő bebizonyította számomra, hogy ha a belsőmre hallgatok, akkor általában jó döntéseket hozok.
– Jöjjünk haza. Szász Jenő itthon van. Ez vajon mit jelent? Jelentheti azt, hogy Szász Jenő eljátszott azzal a gondolattal, hogy ismét polgármesternek induljon?
– A farkas a szőrét elhullatja, de a szokásait nem. Nem is az igazi Szőke Laci volna, ha nem tenyerelne bele így a lecsóba (nevetés). De én sem volnék Szász Jenő, ha nem adnék érdemi és értelmezhető választ. Huszonhét évesen lettem polgármester, úgy is föl lehet fogni, mint az ember életében az első szerelmet. 1996 és 2008 között a munkatársaimmal közösen kisebbfajta csodát tettünk Székelyudvarhelyen. Remélem, senki sem veszi szerénytelenségnek. Az én érdemem az volt, hogy jó csapatot tudtam építeni: megtartottuk a régi munkatársakat, mert ők ismerték a rendszerváltás előtti viszonyokat és volt tapasztalatuk, de egy fiatal csapattal egészítettük ki az ő tudásukat. Mi, fiatalok hoztuk a lendületet. Abban a tizenkét évben Székelyudvarhely dübörgött, és egy szürke, lepusztult, lelakott, a kommunizmus minden örökségét magán hordozó várost Székelyföld első számú településévé, fővárosává tettünk. Amit a kommunizmus elvett, azt mi visszaszolgáltattuk. Földeket, ingatlanokat, iskolákat, egyházi intézményeket. Ebben országos szinten is elsők voltunk. Azt, hogy a gimnázium, a református kollégium, az egyházi ingatlanok ma így pompázni tudnak, ennek jogi feltételeit mi teremtettük meg akkor. Magyar intézményeket hoztunk létre, színházat, táncegyüttest, könyvtárat építettünk, filharmóniát, akkor főiskolát, (ma már) egyetemet alapítottunk, Vasszékely-szobrot, Milleniumi Emlékoszlopot, az emlékezés szobrait állítottuk fel, székely anyavárosból Székely Fővárost építettünk. Biztattam a vállalkozókat, hogy lépjék át a város határait, biztattuk őket, hogy vegyenek részt a privatizációban, vásárolják vissza a román államtól, amit annak idején az elődeinktől elvettek. Így lett a város első ebben a versenyben. Valahogy ráéreztem, hogy a helyi vállalkozókban van tehetség, hogy bátorítani kell őket. Volt olyan időszak, amikor a Hargita megyei GDP-nek több mint 70 százalékát adta Udvarhely, mára ez is jócskán visszaesett.
– Nem tudom kihagyni a kérdést, de pont ez az időszak ágyazott meg az Ön vagyonosodásának. Sőt, az Ön ragadványnevei között nem csak a “Polgár Jenő” fordul elő, hanem olyasmi is, hogy Ön minden üzletből részesedett ilyen-olyan százalékban… Az Ön vagyonnyilatkozatai alapján követhető, hogy mikor következett be a vagyoni gyarapodása, ami egybeesik ezzel az időszakkal.
– Kérdésként kezdi, de kijelentés lesz belőle. Ennek ellenére örülök, hogy felveti. Ugyan ezek ki- és átbeszélt történetek, csak valami miatt sokan nem akarják tudomásul venni. Polgármesterként nem vállalkozhattam. De a családom egzisztenciáját és jövőjét nekem is biztosítanom kellett. Akkoriban a polgármesteri fizetés sem volt összhangban azzal, amiről cserében le kellett mondanom. Banki hitellel kezdtem, majd Csíkszeredában megvásároltam egy területet, amit később a vételár többszöröséért értékesítettem. Szerencsés csillagállás volt, ez alapozta meg a családunk anyagi biztonságát. Azért vásároltunk Csíkszeredában, hogy az a vád se érhessen: az urbanisztikai bizonylatot az udvarhelyi hivatal adja ki. Mérnök, közgazdász voltam/vagyok, így tudtam, hogy az ingatlanbefektetés az egyik passzív vállakozási módja annak, ami hosszú távon biztosíthatja egy család anyagi biztonságát. Nem nagy tudomány, annak idején ébren voltam a közgazdasági órákon. A csíkszeredai telek árából vettük, építettük udvarhelyi ingatlanjainkat. Nem mellékesen, tizenöt éve nem vagyok polgármester, de azóta is dolgozom, boldogulok.
– Udvarhely leggazdagabb embereinek listáján hányadik lenne? Az első háromban? Tízben? Húszban?
– Nem hiszem, hogy beférnék a TOP 500-ba. Udvarhelyen több száz ember, család van, akik sokkal vagyonosabbak, több pénzt keresnek, mint én és a családom. De ez így van jól. Egyébként érdekfeszítő lenne felállítani egy ilyen rangsort. Ami viszont fontos és kulcsmondata a válaszomnak: én soha nem álltam üzleti kapcsolatban a várossal, még véletlenül sem. Akik ezt kitalálták és tudatosan terjesztették, azoknak nincs mondanivalóm, csak annyi, hogy ki mint él, úgy ítél. Azoknak viszont, akik ezt csak elhitték, azt üzenem tiszta lelkiismerettel, hogy nincs takargatnivalóm. Egyébként erről is van papírom: az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) – éppen a hazugságokat kitalálók és terjesztők kérésére – 2008 és 2010 között alaposan vizsgálta a vagyonosodásomat, és mindent rendben találtak. Az erről szóló végzést a feljelentők is megkapták, de valamiért nem tartották fontosnak közzé tenni…
– Végezetül: elképzelhetőnek tartja, hogy akkor 2024-ben induljon polgármesternek?
– A polgármester egy település, egy város legfontosabb tisztségének viselője, de mégsem alkalmassági, hanem pillanatnyi népszerűségi verseny alapján választják meg őket. Ma már minden fontosabb pozíció betöltéséhez versenyvizsgázni kell, kivéve – paradoxális módon – a legfontosabbat. Ha azt vizsgáljuk, hogy milyen lehetne az ideális udvarhelyi polgármester, akkor azt mondanám, hogy rendelkezzen tapasztalattal, jó budapesti és bukaresti kapcsolatokkal, legyen jó csapatépítő, legyen tanult, művelt, erkölcsileg és intellektuálisan pedig olyan, akire a közösség fel tud nézni. Ami pedig a legfontosabb: legyen víziója a jövőre nézve…
– Azaz Szász Jenő?
– Stratégiával, nemzetstratégiával foglalkozom, aminek Székelyudvarhely is része. Ezért legalább két okom van, amiért a város fontos számomra. De ha már a Teremtővel kezdtük, vele is fejezzük be. Ember tervez, Isten végez – tartja a mondás. És akkor ezt is bízzuk a Jóistenre…