Vitát, kenyeret!
Mert vita nélkül savanyú lesz a kenyér és fordítva, ha nincs kenyér, aligha van/lenne kedvünk vitázni. Vitázni a szó nemes értelmében, hiszen voltak idők, amikor a vitapartnerek úgy ültek le egymással vitatkozni, hogy nem zárták ki annak lehetőséget, hogy ellenfelük álláspontjával állnak majd föl a vitaasztaltól.
Ezzel szemben ma mi van? Kard, ki kard, nem vitázunk, hanem párbajozunk, de ez sem igaz már, mert méreg és orvlövés, netán fojtogatás a „harci” eszköz, rétori (szó)fordulatok helyett. Hát ezért mondja azt a Székely Citrom, hogy az érdemi vita olyan, mint egy jó falat kenyér: megpusztulunk nélküle!
Mire vállalkozik a Székely Citrom?
Akár humorral, szatírával vagy viccel (ha nincs más mód), de rácsodálkozni azokra a jelenségekre, melyek közösségünket meghatározzák ugyan, de nagyon nehezen veszítik el tabu jellegüket, ezért teljesen komolyan nem „merünk” vagy tudunk beszélni róluk. Egyesek azt mondják, hogy valamiféle értékválságba lavírozta magát az emberiség, benne mi is, még akkor is, ha nem gondoljuk, hogy bármilyen világpotentát agyán csak egyszer is átsuhanna az az információ, hogy mi is létezünk. Mármint magyarok Székelyföldön, Erdélyben, Romániában, a Kárpát-Medencében, Európában, netán a világon.
De tehet bármit is a Székely Citrom?
Hitünk szerint igen, hiszen képesnek kell lennünk arra, hogy csak addig és annyira vegyük magunkat komolyan, amíg az nem megy az agyunkra. Közhelynek tűnik, de hányszor láttunk már kimúlni – nem fizikai értelemben – olyanokat, akik komolyabban vették önmagukat, mint amik és amilyenek voltak. Ezért igyekszünk önkritikával élni és reflektálni önmagunkra, netán hibáinkra is, ezért sok interaktív megoldással fogjuk „osztani az észt”, kíváncsian várjuk majd a reakciókat, kritikát is, és azokat bizony fel is dolgozzuk majd a Citrom hasábjain, nehogy már azt a látszatot keltsük, hogy a mindentudás bajnokai lennénk. Mert nem elég csak valamilyennek lenni, annak is kell látszani – hogy klasszikusokat is idézzünk!
Na jó, de milyen is lesz akkor a Székely Citrom?
Hát „független”, nyilván. Független a Zorbán kormánytól, az USA civil alapjaitól, hogy Sorosról ne is beszéljünk. De függetlenek leszünk a helyi politikától és politikusoktól is, az RMDSZ-től és az EMSZ-től, de a POL-tól és az USR-től, AUR-tól is, miként azoktól a (nagy)vállalkozóktól is függetlenek leszünk, akik támogatni merészelnek minket, netán reklámozni fognak nálunk. Mi függetlenek leszünk önmagunktól is, mert függetlenséget deklarálni ma sikk, menő dolog, akkor is, ha nem jelent semmit, mert a nagyon függetlenek azt sem tudják megmondani, hogy akkor a pénznek van-e szaga vagy nincs. Mert vannak, akik függetlenek akkor is, ha kifejezetten az amerikai kormánytól, netán az Európai Uniótól kapják a zsozsót, állításuk szerint ez semmilyen kötöttséggel és függőséggel nem jár, ugyanakkor erőst büdös lesz a Zorbán kormány pénze, ha nem ők kapják. Mert akinek a Zorbánhoz és a magyar kormányhoz köze van, ha mégoly távoli is, nos, attól biztosan egyebet is kértek, mint amit pl. az amerikai nagykövetség vagy a Soros szervezetek kérnek-elvárnak. Vannak, akik egészen büszkék erre a kettős látásukra. Hát legyenek, de sem az egyszerű halandó, sem a Székely Citrom nem hülye. Még ha annak is fog látszani. Szerintünk márpedig van szaga a pénznek, mindenki tudja jól, a kérdés csak az, hogy ki hazudik még erre rá egy jót – önmagának is.
De miért Székely Citrom, miért pont ezt a nevet választottuk?
Mert már önmagában is mond valamit, rezonál valamiféleképpen a citrusfélékkel, így a magyar naranccsal is, hiszen annak egy fanyarabb változata lehet csak. Értékvilágunk szerint rokonok vagyunk azzal a nemzetfelfogással, melyet a naranccsal fémjelzett politika jelöl, de mégsem vagyunk azzal teljesen egyneműek. Nem csak azért, mert a történelem folyamán elfanyarodtunk, hanem azért sem, mert a citrom nem narancs. A székely citrom pláne… Székely Citrom azért is, mert – mint tapasztalni fogják – túlmutatunk Szé-kelyudvarhelyen és Udvarhelyszéken, talán Székelyföldön is, de az is szempont volt, hogy a legádázabb liberális romkocsmában is mondjon valamit a nevünk, ha netán egy Székely Citrom- rajongó megbolondul(na), és ott kezdené olvasásra kínálni lapunkat. Feltételezésünk szerint még mindig hordoz üzenetet A tanú című film: esetünkben azt, hogy citrom ugyan, de legalább a mienk. S talán azt is, hogy mi vagyunk ez, ez vagyunk mi. Végezetül pedig a személyes szál. Igen, jól tudja mindenki, hogy az elmúlt évtizedben tevőlegesen részem volt abban, hogy a székelyföldi nyomtatott napilapokat egy ernyő alá tereltük, tulajdonjogilag is. Ennek nyilván megvolt az oka, de most nem ez a lényeg (az erdélyi magyar média helyzetéről úgyis fogunk cikkezni eleget), hanem az, hogy 2023 januárjában, egyik hónapról a másikra megszűntek nyomtatott lapjaink, amiért (mindegy, hogy milyen mértékben), de felelősnek érzem magam. Pont. Hát ezért tartozom annyival, hogy erre a kiüresített vagy kiüresedett prérire Székely Citromot telepítsek. Vagy legalább kísérletet tegyek a meghonosítására. Tartozom ezzel. Nem, nem csak a sokak szerint elfogyott-elsorvadt olvasói tábornak és szekértáboroknak, hanem magamnak. Önmagamnak!
