Elhivatottság, tehetség, kitartás és szorgalom. No meg hatalmas alázat és megszállottság. Kizárólag hízelgő szavakkal írható le az alig 18 éves erdélyi zongoraművész, Szaniszló Attila életútja és pályafutása. Aki már hatévesen, székelykeresztúri fiúcskaként különleges kapcsolatban állt a hangszerrel. 15 évesen már Budapesten játszott az elefántcsont billentyűkön, s jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Rendkívüli Tehetségek Képzője hallgatója.
Koncentráció…
– Rendkívül elfoglaltnak tűnik. Elmondaná, mi történik egy napján?
– Általában reggel 7-kor kezdek gyakorolni a Zeneakadémián, azaz a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, ugyanis ilyenkor még biztosan van lehetőség hangszer mellé ülnöm. Napi 5-6 órát gyakorlok, vagy az akadémián, vagy otthon, az elektromos zongorámon. Ehhez társulnak az elméleti órák, és magántanulóként gimnáziumba is járok, ha van hozzá energiám, akkor bemegyek az iskolába is. Mindez mások számára soknak tűnhet, ám én örömmel várom minden nap ezt a „megterhelést.” Imádok zongorázni, számomra sosem elég a hangszeremből. Sosem felejtem el azt az érzést, amikor kissrácként életemben először ülhettem zongora mellé: annyira boldog voltam, hogy megpusziltam a hangszert.
– Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre, az első időkre?
– Bár Karcagon születtem, tősgyökeres székelykeresztúriak vagyunk.
Édesanyám, Kiss Ilka azonnal, a születésemet követően hazahozott Székelyföldre. Itt is cseperedtem, és nagyon korán megmutatkozott a zenei érzékem. Az angyalkától kaptam a legelső zongorám, kisfiú koromban.
Kotta nélkül, hallás után játszottam vissza a Székely Himnuszt és Für Elise-t, édesanyáméknak rám kellett szólniuk, hogy hagyjam már abba a zongora bűvölését, hiszen van még ajándék a fa alatt. A családi legendárium alapja, hogy Szenteste a zongorám több puszit kapott, mint a szüleim, akik azóta is félte őrzik a hangszerem. Hozzáteszem, nagyon hamar felismerték a zenei tálentumomat, noha nem voltak hivatásos muzsikusok a családban. Lelkiismeretesen és áldozatosan egyengették és egyengetik máig is a zenei pályafutásomat, amiért örökké hálás leszek nekik. Kisgyerekként alkottam meg a legelső művemet, amelynek a Vihar után címet adtam.
– Kissé komplikáltan indult az élete, hiszen rengeteget költöztek. A kívülálló nehezen tudná követni. Elmondaná az állomásokat?
– Székelykeresztúron gyermekeskedtem, ott nőttem fel. Édesapám és nagyszüleim a mai napig ott élnek, hozzájuk megyek haza, amikor csak lehetséges. Székelykeresztúron kezdtem zongorára járni Simó Margit tanárnőhöz, aki azonnal megállapította, hogy különleges tehetségem van ehhez a hangszerhez. Manyi néni az, aki végképp megszerettette velem a zenét, és ha ő nincs, illetve nem olyan játékosan, lelkesen és megszállottan tanítja nekem a zongorát, akkor most nem lennék a Zeneakadémián. Úgy érzem, ezzel mindent kifejeztem róla. Azt is érezte, mikor kell továbblépnem tőle a fejlődésem érdekében. Manyi néni javaslatára felvételiztem Marosvásárhelyre, az Attila Művészeti Líceumba, ahol a neves zongorapedagógus, Lakó Judith tanítványa lehettem. 15 évesen évente már Budapestre látogattam a Zeneakadémiára a példaképemhez, Eckhardt Gábor Liszt Ferenc-díjas zongoraművészhez, aki tevékenyen figyelte a fejlődésemet. 9. osztályos voltam, amikor Eckhardt Gábor felajánlotta, hogy próbáljak meg bekerülni a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Rendkívüli Tehetségek Képzőjébe. Megfeszített munka következett, és végül 15 évesen felvételt nyertem ebbe a valóban különleges osztályba. A legelső évben teljesen egyedül, egy kollégiumban éltem, ám a következő csavar az volt, hogy édesanyám is kiköltözött hozzám Magyarországra.
– Emberpróbáló lehetett a váltás, Marosvásárhelyről Budapestre kerülni.
– A legelső évem valóban kőkemény és szokatlan volt: teljesen egyedül, kisfiúként egy kétmilliós fővárosban sokszor elveszettnek és magányosnak éreztem magam. Viszont hajtott és hajt előre a célom. Míg a többi fiatal barátkozott, bulizott, szórakozott, nekem a zongora vált az egyetlen társammá. Az a legkomolyabb célom, hogy átadjam a zenét, a muzsika által kiváltott érzelmeket az embereknek, a közönségemnek. Sokkal fontosabb az, hogy egyfajta közvetítőként átadhassam a zenét a hallgatóságnak, mint a saját egyéni ambícióim.
– Mit jelent Önnek Erdély?
– Székelyföld örökké a hazám és az otthonom, ha rá gondolok, gyorsabban ver a szívem. Ide jövök haza, itt vannak a rokonaim, a szeretteim, Székelykeresztúron minden fa és bokor a barátom. Akárhová kerülök az életem során, Székelyföldre mindig hatalmas szeretettel, a hazámként gondolok majd. Manapság is járok haza, amikor csak tudok, de sokkal kevesebbszer tudom felkeresni a szülőföldem, mint ahogyan azt szeretném.
– Kik azok, akik emberileg és zeneileg inspirálják?
– Először is, a szüleim, akik hagytak és engedtek szárnyalni, akik magukat nem kímélve, erejükön felül támogatnak, egyengetik az utamat. Nélkülük kósza gondolat se lett volna a zongora, a muzsikálás. Másrészt, Manyi néninek Székelykeresztúron örökké hálás leszek, emberségből példát mutatott. A Zeneakadémia oktatóm, Eckhardt Gábor zeneszerző-zongoratanár folyamatosan inspirál, saját magam mellett neki szeretnék leginkább megfelelni. Bármilyen elakadásom van az élet területén, bátran fordulhatok hozzá, mindenben mellettem áll, és nagyszerű tanácsokkal vezet a jó irányba.
– Engedjen meg egy laikus kérdést. Mivel kisgyermekkora óta magas szinten zongorázik, van még olyan zongoradarab, ami még kihívást jelent?
– Természetesen. Ugyanis minél magasabb színvonalon játszik a művész a hangszerén, annál inkább rádöbben, hogy milyen keveset tud még. Még az egyszerűnek tekinthető Mozart-darab is nehezebb tud lenni a komplikált Liszt-zongoraversenynél, ha a legkomolyabb felkészültséggel szeretném előadni a színpadon. Jelenleg éppen egy Mozart-szonátát tanulok, de a „mindenevő” korszakomban vagyok. Imádom és újrafelfedezem Bachot, de Chopint és Lisztet is nagyon szeretek játszani. Rachmaninovval most kezdek igazán barátkozni, de máris szerelembe estem a műveivel. A későbbiekben Prokofjevvel is szeretnék ismerkedni, továbbá nagyon érdekelnek a kortárs zeneszerzők művei is.
– Számos zongoraversenyt is megnyert. 15 évesen a Danubia Talents Nemzetközi Zenei Verseny C korcsoportjában első lett. Rá egy évvel 2021-ben Nagydíjat és I. díjat nyert a romániai Interprete Pianistica profi kategóriájában. 2022 januárban megnyerte az észtországi Odin versenyt a 15-16 éves korcsoportban, az olaszországi Franz Liszt Center Piano Competition elnevezésű versenyen pedig második helyezést ért el a 14–17 évesek között. Melyik díjára a legbüszkébb?
– A versenyek igazi értelme számomra a visszaigazolás, hogy jó úton haladok, tovább kell mennem az utamon. Nem feltétlenül a győzelemre hajtok, hanem arra, hogy megmutassam az éppen aktuális tudásomat. De a mai napig arra vagyok a legbüszkébb, hogy felvettek a Rendkívüli Tehetségek Osztályába. Sosem felejtem el, amikor kimondták a szót, hogy felvettek, legszívesebben sírtam volna a boldogságtól.
– Erdélyben is többször adott már hangversenyt. Milyen érzés otthon színpadra lépni?
– Fantasztikus! Legutóbb májusban léptem fel Székelyudvarhelyen, ami a legmeghatározóbb fellépés volt az életem során. Éreztem, hogy a közönség együtt él a játékommal, figyelnek minden rezdülésemre, élvezik az előadást. Nehezen tudom szavakba önteni azt az eufóriát, amit átéltem. Éreztem, hogy otthon játszom, a hatalmas családomnak. A közeljövőben azonban kevesebb hangversenyen lépek fel, hiszen idén érettségizek, majd jövőre felvételizek a Zeneakadémia klasszikus zongora tanszékére. A legnagyobb vágyam az, hogy koncertzongorista lehessek, minden idegszálammal erre koncentrálok.
