Az eset a hatvanas éveiben történt, amikor a város boltjaiban még látni lehetett egy-egy, a letűnt korszakból – az államosítás előtti időkből – ittmaradt, régi vágású kereskedőt. Közöttük olyanokat is, akik saját korábbi üzletükben dolgoztak, de most már nem tulajdonosi minőségben, hanem állami vagy szövetkezeti alkalmazottként. Nem lehetett könnyű nekik, állták a sarat.
Dicséretükre legyen mondva, nem adták fel: – Rendszerek jönnek, rendszerek mennek, az üzlet örök – jegyezte meg egyikük, amikor parttalan beszélgetéseik során a bolti problémákra terelődött a szó. Lejmovics Lajos nagydarab, ragyás képű, horgas orrú, vörös alak volt, a főtéri csemegeboltot vezette, amely az államosítás előtt családja tulajdona volt. Felmenői mindannyian kereskedők voltak, az ezredfordulót megelőző években tűntek fel a városban. Lajos megjárta Auschwitzot, családja tagjai közül csupán ő úszta meg élve.
A boltot újraindította – működött az nélküle is, az egykori segéd lelkiismeretesen elszámolt minden fityinggel, amikor Lajos, másfél esztendei távollét után, ’45 őszén csontsoványan, hullafáradtan beesett az ajtón –, de nem sokáig örülhetett az „új életnek”.
Az államosítás után két lehetőség állt előtte: sorstársaihoz hasonlóan ő is kitelepedik, vagy marad, s elfogadja azt a keveset, amit az új rendszer felkínál neki. Lejmovics az utóbbi mellett döntött. Szerencséjére maradhatott egykori boltjában. Amely – tekintve a körülményeket – működött, úgy ahogy…
Amint az elvtársak irányítása alá került, az áruellátás akadozni kezdett, valami mindig hiányzott, s a jelenség – akárcsak az osztályharc – egyre fokozódott. Lejmovics változatos eszközökhöz folyamodott: akinél kellett, kért, rimánkodott, akit kellett, apró figyelmességekkel megvesztegetett, de régi kapcsolatai bizonyultak a leghasznosabbnak: valahogy mindig került olyan áruja, amire szükség volt, ami másoknak nem volt.
Már-már úgy tűnt, élete egyenesbe került, megélhetési gondjai nem voltak, sőt gyarapodott is némileg, amikor – az akkori napilapban megjelent „leleplező” cikk szerint – lebukott. Történt, hogy az ellenőrök meglepték, amint a csemegebolt raktárában térdre ereszkedve, a földre kiterített mazsolát vizezi. Amikor rákérdeztek, mit csinál és miért, azt felelte, hogy vigyáznia kell az állam vagyonára, ezért a szikkadó mazsolát, hogy túl sokat ne veszítsen súlyából, kénytelen megvizezni. Az esetből bírósági ügy lett, Lejmovicsot hat hónap börtönbüntetésre ítélték.
Ekkor született a szállóige, amit az apró csaláson kapottak esetére használtak, hogy „vizezi, mint Lejmovocs az állami vagyont”. Szabadulása után többé nem mutatkozott, később tudtuk meg, hogy kitelepedett Izraelbe, és ott csemegeboltot nyitott. Hogy vizezi-e a mazsolát, arról nincsenek információink.
