A címben szereplő mondat Jim Morrison Amerikai ima című verséből származnak. A folytatás szerint pedig:
„Bámulnak rám a Tévé toronyból,
Rózsákat akarok kerti lugasomba, világos?”
A véglegessé vált népszámlálási adatok után a médiában hömpölygő önsiratás juttatta eszembe Jim Morrison szavai, amit természetesen Hobó hangján hallottam a fejemben.
A pontos adatok megismerése ugyanis újabb alkalmat adott arra, hogy mindenki elmondhassa saját kedvenc világ és magyarságvége jóslatait. Elemzők ötletek és megoldások helyett a számok jelentését magyarázzák. Aki a magyarok – határon innen és túli – pénzén pallérozódtak az egyetemeinken, azok intellektuális képességeik alapján arra alkalmasak, hogy a gyászbeszédet elmondják a nemzet sírja felett.
Pedig vészharang kongatása mellett nem serken fel a családalapítási kedv. Úgy általában a pesszimista jóslatok nem tesznek jót az emberek közérzetének. Egy zsugorodó közösségről szőtt mese hallatán senkinek nincs kedve gyermeket nemzeni az egyre sötétebb jövő számára.
Rózsákat akarunk és nem elszáradt kórót!
Ha a politikusaink, politológusaink, szociológusaink alkalmasak volnának a tudományos munkára, nem pedig egyetemi szakmunkásokként tengetnék el életüket, akkor valamelyik RMDSZ közeli műhelyben már készülne a terv arra, hogy mihez kezd magával az erdélyi magyarság az elkövetkező 100-200 és ezer évben. Az erdélyi elit azonban pont annyit ér, hogy a mindenki által elérhető számokat fejből fel tudja idézni.
Az erdélyi nemzetrésznek tehát elit híján kell boldogulnia. Kitalálni, hogy a szórványból hogyan lehet átmenteni a tömbbe a magyar fiatalokat, hogy alakítunk ki olyan közösségeket, amelyek nem csak erősek, de megvan a vonzerejük is arra, hogy maguk mellett tartsák sajátjaikat. Fogcsikorgatás nélkül magyarnak lenni Erdélyben.
Ez lenne a szép. Hogy a magyar fiatalok a beolvadás helyett még időben elköltözzenek Krassó-Szörény megyéből Hargita megyébe, vagy az anyaországba. Teremtsünk életpályát a sajátos erdélyi léthelyzetre. Az egyházaink lehetnek a megfelelő támaszai az ilyen kezdeményezéseknek. Az úgynevezett elit figyelmét addig is eltereli valamelyik aktuális pályázat, esetleg egy balliberális lapnál felkínált publikálási lehetősége. A lényeg, hogy ne tudjanak minket gáncsolni.
Persze bármit találunk ki, az Átlátszó majd úgyis feljelent minket a magyarországi baloldalnál, hogy a magyar egyházaknak jutott adófizetői forintokból fasizmus épül Erdélyben. Ez azonban a rendes ügymenet része. Jusson eszünkbe, hogy nekik is kínt jelent saját emberi minőségük.
Az eddig elmondottak lényege igazából annyi, hogy a megmaradásunk csak és kizárólag rajtunk múlik. Senki nem oldja meg a helyzetünket az életünket. Erdélyben a falusi vagy kisvárosi polgármesteren túl nem érdemes a politikai képviselettel számolni.
Aki megmelegedett Bukarestben, attól mi nem remélhetünk semmit. Abból lesz csak eredmény, amit a magyar közösségek közösen létrehoznak. Illetve, amihez a magyar állam segítséget nyújt. Mert az erdélyi magyarságnak az anyaország és annak kormánya a legfőbb szövetségese.
A kormány és a valóság, illetve az isteni gondviselés állnak a pártunkon. A valóság pedig azt mutatja, hogy a magyarok sokkal rosszabb időket is megéltek már. Az önzés miatti gyér családalapítási kedv éppúgy elvonul majd a felettünk felett, mint az összes többi sorscsapás.
Csak az elmúlt 150 évet tekintve is egy szünet nélküli pech széria elszenvedői voltak a magyarok. 1849, Trianon és az elsővilágháború után nem sokat adtak volna a világ nemzetei arra, hogy a magyarok egy nap 10 milliós országgal és közel 5 milliós határon túl élő nemzetrésszel vágnak neki a 2000-es éveknek.
A második világháború után a határon túli magyarság megmaradására sem tettünk volna nagyobb összeget a fogadóirodákban. Málenkij robot, kitelepítés, kollektivizálás, láger, erőszakos asszimiláció, ma Szlovákiának magyar ember áll a kormány élén.
A mi nemzetünkben megvannak a szükséges képességek arra, hogy túléljen. Igazából számomra nem az a kérdés, hogy megmaradunk-e a világot most fenyegető vihar után, hanem az, hogy képesek vagyunk-e megerősödni a nehézségekben. Hogy a fellegek elvonulta után lerázzuk magunkról az elgyöngült Románia basáskodását vagy óvatosságból merünk kicsik lenni.
A népességfogyás miatt tehát senkinek ne fájjon a feje. A honfoglaló magyarok néhány százezren voltak, mikor megérkeztek a Kárpát-medencébe. A tatárjárás után is kongott a királyság az ürességtől, végül mégis lett virágzó magyar élet, újraépítettük a nemzetet, és lettek Mátyáskirályok, Bólyai fivérek, Orbán Balázsok, Teller Edék. A magyar nemzet szavatossága még messze nem járt le.
A világ számos nagy nemzete és országa néz szembe demográfiai krízissel. Németország és Japán jelentős problémákkal kell megküzdjön záros határidőn belül. Az USA is csak a bevándorlásnak köszönhetően képes szinten tartani népességszámát. Nem a mi bajunk a legnagyobb a világon. Ami nekünk van, az csak bajocska, ami némi szerelmeskedéssel megoldható.
Illetve mi, az amerikaiaktól és a németektől eltérően már nagyjából megtanultuk kezelni a migránsainkat, nálunk a románok már nem dúlják fel a külvárosainkat, nem borogatnak kukákat. Vagy legalábbis nem olyan nagy ricsajjal.
Mindezekkel együtt, mi magyarok nem a világ többi népével, nem is a románokkal vagyunk versenyben. Csak magunkkal kell kibéküljünk, hogy megmaradjunk nemzetként. A magyarság létkilátásai pedig már azzal is jelentősan javulnának, ha abbamaradna a megállás nélküli károgás. Ha szusszanásnyi szünetet tartunk a szorongásban.
Közben gondoljunk bele szegény románok helyzetébe és bocsájtsunk meg nekik. Az ő tragédiájuk, hogy a nagyromán ábránd kedvvért feláldozták minden erejüket az elmúlt száz év alatt. Még Erdélyt sem sikerült teljesen belakniuk, miközben a 23 milliós nemzet mítosza semmivé vált.
A számokat nézve pedig erős a gyanúm, hogy hamarosan a romániai cigánysággal kell majd megállapodni Erdély jövőjéről, nem pedig a fogyatkozó és elöregedő románokkal.
