A Steauához sem akart igazolni, edző sem akart lenni
Bármennyire is meglepő, a napokban a 70. évét ünneplő és edzőként még mindig aktív
Bölöni László sokáig hallani sem akart arról, hogy a csukák szegre akasztása után a kispadon folytassa. Mint ahogyan az is elképzelhetetlen volt számára,
hogy ne az ASA-tól vonuljon vissza, és a majdani BEK-győztes Steauához igazoljon.
– Amikor az interjúkészítést egyeztettük, azt mondtad, hogy a fene egye meg ezt a 70 éves kort. Mitől másabb, mint a 69?
– Nem is a 69 és a 70 közötti különbség zavar, sokkal inkább a huszonöt-harminc vagy negyven és a hetven közötti. Mert eltelt, szinte elrepült az idő. Persze nem haszontalanul, de ez már más kérdés.
– Te mindig is az az ember voltál, aki minden egyes lépését – pályán, kispadon vagy azon kívül – alaposan megtervezte, átgondolta, kiszámította. Lenne-e mégis valami, amit mai fejjel másként tennél?
– Nem hinném, hogy nagyot kellene változtatnom. Annál is inkább, mivel mindig próbáltam higgadt fejjel, józan ésszel dönteni. Voltak kisebb kudarcok vagy sikertelenségek az életemben, de nem biztos, hogy azok kimondottan csak rajtam múltak. Ha valamiben változtatnom kellene, talán az, hogy jobban odafigyelnék arra, hogy ne bántsam meg azokat, akiket talán az életem során valamivel megsértettem. Annál is inkább, mivel ezek közül sokan jó szándékkal, szeretettel közeledtek hozzám.
– Apropó: 1984 nyarán nehéz volt elszakadni az ASA-tól és azoktól a szurkolóktól, akik nemhogy szerettek, hanem valósággal imádtak?
– Nem nehéz, nagyon nehéz volt. Merthogy lényegében nekem eszem ágában nem volt Marosvásárhelyről távozni. És főleg nem a Steauahoz, hisz soha nem kedveltem azt a csapatot. Az ASA-nál és a válogatottnál nagyon jól ment a játék, 1983-ban Románia legjobb futballistájának választottak, elvégeztem az egyetemet, megvolt a fogorvosi állásom, a feleségem a Nemzeti Színház egyik alapemberének kezdett számítani, szóval nagyon jól éreztem, éreztük magunkat Vásárhelyen. Amikor a Steaua illetékeseivel leültünk tárgyalni, éppen ezért kértem a lehetetlent, amiről meg voltam győződve, hogy úgy sem adják meg. Arra számítottam, hogy visszautasítanak, és békén hagynak. Túlságosan tiszteltem a csapat akkori edzőjét, a piteşti-ek egykori sikerkovácsát, Florin Halagiant, hogy a szemébe mondjam, hogy engem nem érdekel az egész mindenség. Az elején még úgy tűnt, hogy valóban sikerül leráznom a bukarestieket, a második körben azonban belépett a futballszakosztályt a háttérből irányító Valentin Ceauşescu, aki igent mondott.
– Aztán valahogy mégis teljesítették a kívánságlistádat, és menned kellett. Úgy tűnt, hogy azon túl, hogy gyorsan beilleszkedtél a csapatba, hamar meg is kedvelted.
– Ha abból indulunk ki, hogy soha nem szerettem ezt a csapatot, akkor mindenképpen. Számomra a Steaua addig több volt, mint ellenfél. Még a Dinamót is képes lettem volna elfogadni, de a hadügy klubját, nem. A Ștefan cel Mare úti alakulatban legalább volt egy pár haverom, akivel a válogatottban jól megértettük egymást, de a steauasokkal soha nem voltam egy hullámhosszon. És láss csodát! Alig két hónap alatt megszoktam, megkedveltem, megszerettem azt, ami ott fogadott. És ennek a fordítottja is érvényes: a társak, a vezetők, a szurkolók nagyon hamar elfogadtak, megszerettek, vagy legalábbis tiszteltek. Pedig az elején én még mindig a sarkammal bajlódtam, műtét után képtelen voltam anyait-apait beleadni.
– A Steauaval elért eredmények tükrében soha nem bántad meg, hogy talán túl későn, 31 esztendősen váltottál?
– Én azt mondom, hogy a legjobb korban és pillanatban igazoltam Bukarestbe. Azon túl, hogy egy remek idényen voltam túl, nem mellékes, hogy már diplomás és katonaviselt civilként kerültem a departamentális klubhoz. Nekem nem kellett szalutálgatnom vagy hajlonganom, nem voltam rászorulva a tiszti iskolára vagy holmi rangokra. Engem a futballpályán meg az életben mutatottakért tiszteltek.
– Azon túl, hogy az ország legjobbjai a két legnagyobb háttal rendelkező klubjánál, a Steauanál meg a Dinamónál rúgták a bőrt, mi volt annak a tökéletes kémiának a titka, amely a ti játékotokat fémjelezte?
– Leginkább a játékintelligenciát emelném ki. A legjobban Stoicával éreztük egymást a pályán. Legyen szó a támadások indításáról vagy a középpálya „szűréséről”, mindig kitaláltuk egymás gondolatát. De rendkívül okosan játszott Piţurcă is. Nem volt olyan erős, mint Cămătaru, nem fejelt úgy, mint Dumitrache vagy Dudu Georgescu, de a játékintelligenciája túlhaladta a felsoroltakét.
– Vissza az ASA-hoz: a legmerészebb álmaidban hol képzelted el a vásárhelyi csapatot? Akár a dobogó legmagasabb fokán is?
– Igen, akár ott is. Ki merem mondani, hogy az illetékesek komolyabb hozzáállásával és némi szerencsével akár bajnokok is lehettünk volna. De nem az 1977/78-as idényben, amikor az első helyen zártuk az őszi idényt! Hanem azelőtt három évvel, amikor a dobogó második fokán végeztünk. Bár az is igaz, hogy a Dinamónak kiváló csapata volt. Radu Nunweiller, Dinu, Lucescu, Dumitrache, Dudu Georgescu… Szinte egytől egyig zseniális futballisták!
– Vásárhelyen kik voltak azok a társak, akikkel ugyanúgy működött a „telepátia”, mint a Steauánál Stoicával?
– Mindenekelőtt Nagy Miki, aki semmivel nem volt kevesebb az imént felsorolt dinamós ellenfeleknél. Annyira érezte, tudta, vagy kitalálta a gondolataimat, mint szinte senki más. Elég volt egy mozdulatot tennem, ő máris kapcsolt, és a következő pillanatban hajszálpontossággal a lábamra rajzolta a labdát. A játékintelligenciát illetően Hajnal Gyuszi zsenialitásáról kell még említést tennem. Szerencsésnek tartom magam, hogy csapattársuk lehettem.
– A sok-sok remek mérkőzés közül van-e olyan, amely számodra mégiscsak különlegesebb volt, mint a többi?
– Mindenképpen az A osztályban való bemutatkozásomra, illetve az első gólomat elhozó mérkőzésre emlékszem a legszívesebben. Az első meccsem a Farul elleni döntetlenünk volt, az első találatomat a Steagul Roşunak lőttem. És még volna egy harmadik találkozó is, amelyen 1976 őszén, a Ligetben az én két gólommal győztük le 2–0-ra a Steauát, úgy, hogy közben a kapu torkából is mentettem labdát. Aznap minden összejött, passzok, lövések, beadások, szerelések… Tibi bácsi meg is dicsért. „Töki, ma nem voltál rossz!” – mondta.
– Ha azt mondom, hogy 1984. február 29., ASA–CS Tîrgovişte 2–1 (0–1), mi jut eszedbe?
– Mindenekfölött Beki bácsi, az orvosunk.
– A doki nekem arról mesélt, hogy úgy írt fel a bírói lapra, hogy Czakó János nem is tudott róla. Merthogy a mérkőzést megelőző héten magas láz gyötört.
– Nemigen hinném, hogy Jancsi ne tudott volna róla. Ezt már nem fogja kideríteni senki, a titkot magukkal vitték… Azt viszont tudom, hogy a mérkőzés első félórája után megcsörrent az otthoni telefonunk, és a vonal túlsó végéről Beki közölte, hogy vágjam autóba magam, mert baj van. És arra is emlékszem, hogy komoly családi balhé lett ebből. Egy Dél-Amerikában szerzett vírusos fertőzés következtében perfúzióra kerültem, a feleségem pedig, amikor hazaért a színházi próbákról, megrökönyödve tapasztalta, hogy nem vagyok az ágyban, mi több, eltűntem otthonról.
– Én úgy emlékszem, hogy a C-tribünből követted végig az első félidőt…
– Nem, ott se voltam, alig tudtam lábra állni.
– Aztán neked köszönhetően Ciorceri és Fanici góljaival sikerült megfordítani a mérkőzés sorsát.
– Nagyon jól összejöttek a dolgok a második 45 percben. De azt csak én tudom, hogy mennyire össze kellett szorítanom a fogamat.
– Álmodtál valaha arról, hogy egy olyan korban kerülhetsz vissza egy megfiatalított válogatottba, amikor egyesek már szegre akasztották a cipőjüket?
– Kezdjem azzal, hogy borzasztóan fájt a válogatottból való kihagyásom. Egy időre valamelyest meg is változtatta az életemet: egy kicsit besavanyodtam, egy kicsit szúróssá váltam, akár a kaktusz, de valahogy csak túltettem magam ezen a rossz időszakon. Amikor 1981 vége felé a válogatott élére frissen kinevezett Lucescu felhívott, és közölte, hogy szüksége van rám, teljesen megkönnyebbültem. Akkora elégtételt jelentett az, amit mondott, hogy már azt se bántam volna, ha többé nem játszom a válogatottban! Másfél-két évig úgy tűntem el a román válogatottból, hogy soha, senki nem mondta ki, hogy mi a gond, hol tévedtem, mit hibáztam… Örültem Lucescu meghívásának, ám ugyanakkor éreztem, hogy bajban vagyok, mert éppen Bákóban katonáskodtam. Nem kacliztak be, sőt elintézték a halasztást, de abba már én nem menetem bele. Elvégeztem az egyetemet, és le akartam tudni a bakaságot, ami hat hónapot jelentett. Az első összetartásra majdhogynem a kaszárnyából mentem fel Bukarestbe. Meg is érződött a teljesítményemen. Mindent beleadtam, ami tőlem telhető volt, de mégsem ment a játék. Attól tartottam, hogy csalódást okozok Lucescunak. Még szerencse, hogy a továbbiakban is bízott bennem, és szüksége volt rám. Az Eb-selejtezősorozat előtt játszott idegenbeli felkészítő mérkőzésen az én szabadrúgásgólommal sikerült 2–1-re vernünk a bolgárokat, s attól a naptól kezdőemberként számított rám.
– Utólag Kovács Pisti bácsi, Valentin Stănescu vagy bárki más a szemedbe merte mondani, hogy azért nem kellesz a nemzeti 11-be, mert rosszul cseng a neved? Vagy, hogy a magyar válogatott ellen nem bízik benned?
– Akkor, nem. Egyébként Valentin Stănescuval soha nem voltam jó viszonyban, ő nem szerette a magamfajta, értelmiségi beállítottságú, gondolkodó futballistákat. Pisti bácsi is csak 1987 februárjában, a Monte Carlóban megnyert Európai Szuperkupa döntője után mesélt a történtekről.
– Azt a változatot mondta el, amit annak idején mindenki gyanított? Mégpedig, hogy a magyar válogatottal összekerült román csapat vezetői nem bíztak az erdélyi magyar Bölöni Lászlóban?
– Igen.
– Gondolom, ezt te is gyanítottad. Elkeseredésedben akár a visszavonulás gondolata is foglalkoztatott?
– Nem. Túl sok időt és energiát fektettem a futballba ahhoz, hogy emiatt szegre akasszam a cipőmet. Ha belegondolunk, annak dacára, hogy számomra rendkívül fontos volt a fogorvosi szak elvégzése, a foci mindig a tanulás előtt állt. Nem egyszer fordult elő, hogy a vizsgaszesszió helyett a válogatott portyáit választottam. Inkább vállaltam az évismétlést, azt, hogy a hatéves egyetemet nyolc esztendő alatt végezzem el, de a focit semmiként nem teszem zárójelbe. Tudatában voltam annak, hogy a válogatottság, a sportolói élet, a népszerűség mulandó; akkor kell kihasználni a helyzetet, amikor az kínálkozik. És úgy érzem, ki is használtam. Fontos eleme voltam az ASA-nak, a Steauának, a válogatottnak. Én szinte soha nem kóstoltam meg a tartalékok keserű kenyerét! Amikor meg a Steauá-tól külföldre igazoltam, nem kivénült csatakancaként, hanem alapemberként és az ország egyik legjobb focistájaként távoztam.
– Maradjunk még egy kicsit a bukaresti csapatnál. Azon túl, hogy a Steaua már BEK-győzelem előtt egy igazán profi csapat volt, az angol együttesek a brüsszeli tragédia miatt ki voltak zárva a nemzetközi porondról. Miben rejlett a Steaua erőssége, hogy ne érje be az elődöntővel, vagy a döntőbe való jutással, ami önmagában is dicséretes fegyvertény lett volna?
– Ezt a cigarettát már többször elszívtam, éppen ezért nagyon sokat ettem Imrének a fejét. A válogatottal vertük meg Jugoszláviát idegenben, a spanyolokat Bukarestben, aztán mégsem sikerült elérnünk a végső célunkat. Mert beértük kevéssel. És közben magyaráztuk a bizonyítványunkat. Ezt a mentalitást jól ismertem. Éppen ezért a döntő előkészítése alatt komoly beszélgetéseim voltam Jeneivel is, Valentin Ceauşescuval is. Arra kértem Imrét, hogy még véletlenül se mondjon vagy utaljon olyasmire, hogy a döntőbe való jutással mi már elértük a célunkat. Tapasztalatból tudtam, hogy a válogatott számos esetben került időnap előtt az elégedettség, a hátradőlés csapdájába. Mert hogy „teljesítettük a kitűzéseinket, úgyis elégedett mindenki”. Ez a román labdarúgás örökös betegsége. Ilyen szempontból Jenei Imre kitűnően menedzselte a dolgokat. Ebben volt ő a legjobb.
– Edzői munkádban is hasznát vetted annak, amit akarva vagy akaratlanul Bónétól vagy a későbbi mestereidtől, Jenei Imrétől, Mircea Lucescutól és másoktól tanultál?
– Amíg megszereztem az edzői diplomát, tanultam, amit csak tanulni lehetett, és loptam, amit csak lopni tudtam. Szerencsém volt, hogy olyan mesterekkel dolgozhattam, akik nem csak hazai, hanem világszinten is ott voltak az élvonalban. Gondolok elsősorban Kovács Pisti bácsira, Lucescura és Jeneire. Különböző módszerekkel, más-más úton, de mindhárman feljutottak a csúcsra. Mindeniktől maradtam valamivel, aminek utólag hasznát vettem. Nem feltétlenül a gyakorlatra vagy a konkrét megoldásokra gondolok, de például a felkészítők hangulatát, ízét mindenképpen Bóné Tibortól „kölcsönöztem”. Az egy külön szerencse az életben, hogy 17 éves kölyökként olyan edzőm lehetett, mint Tibi bácsi. Egy falat kenyér volt az az ember! De elárulok még valamit: aktív focistaként eszem ágában sem volt a pályát a kispadra váltani. Mindenáron fogorvos, méghozzá jó fogorvos szerettem volna lenni.
Ugyanakkor bíztam abban, hogy miután félbehagyok az aktív sportolással, valamiféle tanácsadói szerepet kapok az ASA-nál. Aztán az élet mégis átírta a terveimet. De nem bánom.
