Először is számoljunk le azzal a tévhittel, hogy ne lehetne vitatni, megkérdőjelezni, netán kritizálni az ügyvédi hivatás gyakorlása közben tapasztalható visszásságokat, arcátlanságot, netán a nem csak erkölcsi értelemben felmerülő aljasságot. Bár mindenkinek van tapasztalata ügyvédi eljárásól, tisztességről/tiszteletlenségről, akinek volt bármilyen bírósági ügye, érdemes boncolgatni, hogy van-e joga egy közösségnek tudni, hogy az ő életterében gyakorló ügyvédek közül ki tekinthető erkölcstelennek és ki nem? Egyáltalán, vizsgálhatja-e valaki ezt az illetékes ügyvédi kamarán kívül, melynek minden ügyvéd tagja kell legyen, különben nem végezhet ügyvédi munkát?
Az ügyvéd, elvileg, nem vonható felelősségre azért, amit például egy keresetben leír, lett legyen az a legrágalmazóbb vád is, amit az alperes ellen, vagy inkább az ügy(fele) érdekében felhoz. Ugyanis az ügyvéd mindent elkövethet ügyfele védelmében, tehát – szintén elvileg – hazudhat is, mondván, hogy az igazság és tények ellenőrzésére nem kötelezett, és ellenőrzési kötelezettsége sincs, hiszen ő kizárólag csak az ügyfele által állítottakra szorítkozhat. Rendben, de ki minősül „szerzőnek” egy kereset megfogalmazásakor? Hiszen az ügyvéd látja el aláírásával azt, annak szerkesztésében neki van döntnöki szerepe, ő fogalmazza meg jogi bükkfanyelven, hogy mi hogyan kerül be egy keresetbe. De ha így van, azaz az ügyvéd maga a szerző, akkor mi történik, ha egy/az amúgy nyilvános eljárást olyan keresettel indít meg, mely hemzseg az alperest gyalázó, annak hitelrontásával járó kijelentésektől? Ki kérheti ezt számon és hogyan?
Az ügyvédi kamara aligha fogja, hiszen túl azon, hogy a szakma összetart, és ez íratlan szabály, akár az orvosoknál, jegyzőknél, netán bíróknál, szóval, akkor ki előtt kell felelnie egy ügyvédnek, ha nyilvánvaló hazugságokat, alaptalan vádakat fogalmaz meg, olyanokat, melyek egyértelmű hitelrontással érnek fel? Mi történik, ha egy keresetben azt állítja valakiről az ügyvéd, hogy például egy „idegen ország ügynöke”, azaz „kém” – hogy az aktuális ügyet is érintsük? Felelhet-e azért az ügyvéd, amiért bizonyítékok nélkül állít ilyeneket?
Az eljáró bírónak kellene az ilyesmit kiszűrnie, de ő nem teszi, hiszen az eljárás tényleges tárgyához (legtöbbször) nem tartozik egy-egy ilyen vád, állítás. Márpedig, ha ez így van, akkor van-e lehetősége a megvádolt alperesnek valahol, bárhogyan is védekeznie az ilyen, a hitelrontást minden értelemben kimerítő vád(askodás) ellen? Mit tehetünk, ha az ügyvédből kibújik a nyilvánvaló szörnyeteg, ha nála a cél szentesíti az eszközt? Ügyfele védelmében bármit is állíthat/leírhat egy ügyvéd, számon kérhetőség nélkül? Ha a bírósági eljárás nyilvános, márpedig indulásból minden bírósági eljárás az, akkor rágalmazásnak minősülhet-e egy hazugságokra épülő kereset?
Költői kérdéseknek tűnnek a fentiek, de nem azok. Valahogyan kontroll alatt kell(ene) tartani a valóságtól és igazmondástól igencsak elrugaszkodó ügyvédeket. Az eljáró bírók többnyire nem teszik, a szakma sérthetetlenségét védő ügyvédi kamarák szintén nem teszik. S akkor?
Akkor csakis a nyilvánosság lehet az a fórum, ahol az ügyvédek erkölcsi magatartását vitatni lehet. De olvastak Önök már valaha ilyent?
* * *
[Az 51/1995-ös törvény, amely az ügyvédi szakmát szabályozza, következőképpen fogalmaz: Az ügyvéd nem vonható büntetőjogi felelősségre azért, amit mond vagy leír, amennyiben a leírtak vagy mondottak nem ütköznek törvénybe vagy az ügyvédi etika szabályaiba.]
