Arcképcsarnok

Mindig járható volt a becsületes emberek egyenes útja – interjú Dóczy Tamás informatikussal, a Talentum Alapítvány alelnökével

Beszélgetőtársunk a háborúban született és a szocializmusban nőtt fel. Élete java részét egy diktatúrában élte le. Elmondása szerint nem is nagyon rosszul, mert mindig megtalálta az élhető, élvezhető, boldogító életformákat, jó embereket és barátokat… Tamással a dolgom, „a jó harcot megharcoltam”, jártam a becsületes emberek egyenes útján. Értelmiségi, keresztény, erdélyi családban nőttem fel, apám könyvtárának, irodalom- és művészetkultuszának, zongoratanárnő anyám zeneszeretetének bűvkörében.

Mégis sajnos „csak” mérnök lett belőlem, gyermekkorom óta a fúrás-faragás, szerelés, a technika érdekelt. Dolgoztam hőerőműben, majd számítóközpontban mint rendszermérnök. Végigkövethettem a számítógépek szédületes fejlődését, az első szobányi óriáspéldányoktól kezdve a hálózatokba kötött asztali komputerekig. A kilencvenes évektől új lehetőségeket kerestem és találtam egy tehetséggondozó alapítvány működtetésében. Most idős fejjel, a lemondások és megfogyatkozások útján, próbálom megőrizni a derűmet, minden nap felfedezni a szépet és a jót, örvendeni az élet apró csodáinak. Ez az életem dióhéjban.

– Menjünk végig életed fontosabb, sorsdöntő eseményein, kezdjük azzal, hogy a világra jöttél….

– 1944. májusában, a világháború utolsó heteiben jöttem a világra, Marosvásárhelyen, az úgynevezett régi szülészeti klinikán. Különben itt született a feleségem és később a gyermekeim is. Egyszer, arra jártunkban, ezt kérdezte az egyik fiam: „Apu, ugye itt szoktunk születni?”. Születésem után apámat orvosként visszahívták Kolozsvárra, ahol előtte dolgozott kezdő belgyógyászként. Ott éltük át Kolozsvár szőnyegbombázását egy kórház pincéjében. Túléltük az ezután következő nehéz hónapokat is. 1945-ben végérvényesen Vásárhelyre települtünk, ahol apám egyik alapító tagja volt a semmiből létrehozott Orvostudományi Egyetemnek, és ahol leéltük az életünket. 

– … és közben szépen erősödött a pártállam, növekedett a diktatúra…

– Emlékszem, apám a reggeli teája mellett tanulta az orosz szavakat, mert az egyetemi kádereknek kötelező volt oroszul tanulni. Meg ismételte a piros „brosúrákból” az ideológiai „fejtágító” leckéket. A megszorításokkal, nélkülözésekkel teli ötvenes évekből arra is emlékszem, hogy anyám minden nap a kezembe nyomta a kenyérjegyet, a cukor- vagy olajjegyet, és elküldött a közeli üzletbe levásárolni a család élelmiszer-fejadagját. Ugorva néhány évtizedet, a helyzet nem sokat változott. A nyolcvanas években már nem volt fejadag, de az élelmiszerüzletek üresek voltak. Akkor a Területi Számítóközpontban dolgoztam. Amikor időnként nyári szalámi vagy déli gyümölcs érkezett a közeli üzletbe, a híre futótűzként elterjedt a munkahelyünkön, pillanatok alatt kiürültek az irodák, mindenki rohant a sorba. 

– Még mire emlékszel kisgyermekkorodból?

– Az én feladatom volt, hogy délelőtt a ház előtt várjam a jeges embert, aki lovas szekerével minden nap friss jégtömböt hozott a jégszekrényünkbe. Vagy a hátán ablaküvegeket cipelő üvegest lestem, ha szükség volt rá. Kiáltozva mentek végig az utcán, hogy „jeget vegyenek!” vagy „oblok!”. Emlékszem a kilyukadt lábosokat foltozó cigányra is. Amikor behívtuk, letelepedett az udvaron, a földbe szúrt vasrúdjának végén kikalapálta a lyukat, majd lemezből foltot tett rá, és bekente valami festékfélével, hogy ideig-óráig ne csepegjen. Akkoriban a kilyukadt zoknikat anyánk meg-
stoppolta, az elszakadt ruhára foltot varrt, a megmaradt ételt eltette a következő napra, kenyeret soha nem dobtunk el. Nem az eldobás kultúráját éltük a családban, a régit – beleértve az öregeket – mindenki megbecsülte.

–  Mi maradt meg az iskolai emlékeidből? 

– Hétéves koromban mentem iskolába, a Bolyai – akkor Iosif Rangheț– Fiúlíceum első osztályában kezdtem. Ötödikbe léptem, amikor minden iskolában vegyesek lettek az osztályok. Mivel pár lépésre laktunk a Leánylíceumtól – később Egyesülés Líceum –, oda kerültem egy olyan osztályba, ahol minden fiúra legalább öt lány jutott. Nem is volt rossz felállás egy magamfajta serdülő legénynek… A gimnáziumi években a tanáraink nem kesergettek sok tanulással. Aránylag könnyen érthető, nem túlzsúfolt tananyagokat tanítottak, kevesebb óraszámmal, mint manapság. Nagyon jó matek- és fizika tanáraim voltak, tiszteletet parancsoló felejthetetlen egyéniségek, akik érthetővé, sőt vonzóvá tudták tenni ezeket az elvont tantárgyakat. Sokkal nyugisabb volt az iskolai élet. Különben az egész város nyugalmas volt, ráérősen sétáló emberekkel, sok fával, virággal, napközben kinyíló színes estike bokrokkal a járdák szélén. Csendes, gondozott magyar kisváros volt Vásárhely, még a hatvanas években is. Nem voltak kép-
ernyők, mobiltelefon, iskolai szakkörökre jártunk, az elektronikától a biológiáig. Éveken keresztül a fotókörre jártam, megtanultam a fényképezés csínját-bínját, a fehér-fekete felvételek labormunkáját.
A fotóművész Marx Jóska bácsi laborjába is bejáratos voltam, az ő irányítása mellett nemzetközi kiállításokon is részt vettem.

– Sportoltál. Akkoriban szinte mindenki járt valamilyen edzésre…

– Igen, télen-nyáron sportoltunk. Jártam teniszezni a Ligetbe, később vívni a felejthetetlen Kakucs Endre bácsi edzéseire. A sportklubok versenyekre vittek az ország különböző városaiba. Nagy élmény volt minden kiruccanás és dicsőség, amikor a csapat egy serleggel, diplomával tért haza. Az úszni tanulás a marosszentgyörgyi sós fürdőben, ahol orrom-szám megtelt a csípős sós vízzel, egy életre szóló kudarc volt. Életem első sílécét nyolcéves koromban karácsonyra kaptam. Csíkszeredában kézzel faragta egy síkészítő mester. Igazi mestermunka volt, bőrből készült kötéssel. Akkoriban gyönyörű hosszú telek voltak, a nagy havazások beborították a várost és környékét. A Somostetőn síztünk, vagy szánkóval ereszkedtünk le a gyér forgalmú, meredek utcákon. Évekkel később vasárnaponként a közeli Bucsinba jártunk sízni az ONT – akkori turisztikai hivatal – buszaival. Jó társaság verődött össze. Felvonó akkor még nem volt, mászni kellett a nehéz sílécekkel a hátunkon a sípálya tetejére. Közben jókat beszélgettünk, a barátok, a társasági élet legalább annyira szórakoztató és fontos volt, mint a sízés.

– Szerettél olvasni. Mit jelentett számodra az irodalom?

– Gyermekkoromban anyám sokat olvasott nekem. Emlékszem, hogy megkönnyeztem Juliska halálát, amikor lefekvés után a János vitézt olvasta. Kisiskolás koromban nem szerettem olvasni, annál inkább focizni a közeli iskola udvarán, vagy háborúsdit játszani a haverekkel a mellettünk levő Víztelep nagy, fákkal, bokrokkal benőtt udvarán.

Akkoriban volt egy osztálytársam, Nemes László, aki rengeteget olvasott. Alig vártuk a lyukas órát, mert olyankor Laci folytatásokban mesélte az osztálynak a legjobb ifjúsági regényeket. Író lett belőle, sajnos fiatalon meghalt. A középiskolában szüleim kötelezővé tették az ebéd utáni olvasást. Nem volt baj, amikor az Egri csillagokat, vagy a Légy jó mindhaláligot olvastam, vagy nagy ritkán May Károly, Mark Twain, Cooper valamelyik, titokban szerzett indiános könyvét. De ott voltak a kötelező olvasmányok, az Ifjú gárda vagy Réz Mihályék kóstolója, amelyeknek kínkeserves volt a végére érni. Igazából kolozsvári egyetemista koromban kaptam rá az irodalomra, az olvasásra. Lelkesen jártunk a Gaál Gábor irodalmi kör éjszakába nyúló vitaestjeire, ahol meghívott erdélyi írók, költők beszéltek a műveikről. Az itt átélt irodalmi élmények emlékezetesek maradtak egy életre.

Nagy hatással voltak rám Latinovits Zoltán verslemezei, különösen Ady és József Attila verseinek magával ragadó interpretációi. Elámultam, hogy Latinovits milyen mélységeket, szépségeket hozott elő ezekből az iskolában felületesen megismert versekből. Ez a színészóriás csempészte belém örökre a versek szeretetét.

– A kirándulásokat, a természet szeretetét kinek köszönheted?

– Gyermekkoromban nagyon élveztem a nyaralásokat a szüleimmel, barátaikkal. Autónk nem volt, többnyire a közeli, vonattal megközelíthető Maros völgyébe mentünk. Egy parasztházban béreltünk szobát, a háziak főztjét ettük. Napközben halásztunk, rákásztunk a Marosban és a közeli patakokban. Nagyokat kirándultunk, gombásztunk. Azóta is szorosan kötődöm ehhez a Kelemen-havasok tövében meghúzódó Maros-parti világhoz, sokat sátoroztunk az ottani csodálatos patakvölgyekben. A barátaimmal bejártuk a Kelemen-, a Görgényi- és a Radnai-havasokat, a Déli-Kárpátok csodálatos hegységeit, a Királykőtől a Retyezátig. Külföldre utazni nem lehetett, minden nyáron legalább egy nagy túrára elmentünk. Huszonöt-harminc kilós hátizsákokban cipeltük fel a gerincre a sátrakat, az ennivalót. Egyik alkalommal, a gerinctúra vége felé fogytán volt a vizünk, amikor az egyik srác egy nagy, titkosan őrzött görögdinnyét szedett elő a nehéz hátizsákja aljából, szétosztotta, hogy a szomjunkat oltsuk. Napokon keresztül, hegyre fel, hegyről le cipelte a több kilós dinnyét, hogy szükségben eloszthassa a bajtársai között. Így tanultuk meg egymástól, hogy melyek az önzetlenség, a bajtársiasság törvényei. Ott fent 2000 méter felett a gerincen, esőben, szélben, veszélyek közepette ismerheted meg igazán, ki milyen ember, ki a felebarátod.

– Hogy emlékszel vissza a kamaszkorodra?

– Nem voltam egy lázadó típus, nem is lehettem az apám tekintélyelvűsége, szigorúsága mellett. Szerettem barkácsolni, gépeket szétszedni, javítani. Első motoros járművünk egy Manet robogó volt, azt szereltem, nem kellett hozzá sok szerszám, nagy szakértelem. Azon tanultam meg, milyen egy karburátor, hogyan kell karban tartani a gyertyákat vagy az elektromos berendezést. Megjavítottam az álló lámpát, a hajszárítót, szénkefét cseréltem a porszívóban, ezekhez csak én értettem a családban. Szóval a technika iránti érdeklődésemet látva, meg hogy matekből is jó voltam, a mérnöki szakma felé irányítottak a szüleim. Hallgattam rájuk.

A műegyetemi tanulmányaim nem sok örömet jelentettek. Sok száraz, elvont, elméleti tantárggyal gyötörtek, rengeteget kellett magolni a vizsgákra, és persze társadalomtudományokat – tudományos szocializmus, stb. – is tanultunk három éven keresztül.

– Hogyan emlékszel a kolozsvári egyetemi évekre?

– Jól sikerült érettségi vizsga és egy kínkeservesen áttanult forró nyár után – akkor szeptemberben voltak az egyetemi felvételik – 1962 őszén románul felvételiztem és bejutottam a kolozsvári műszaki egyetemre. Kolozsváron pezsgő diákélet fogadott, teltházas színházi diák-
előadásokkal, színvonalas szimfonikus hangversenyekkel, jó egyetemi bulikkal, szép „filológiás” lányokkal. Diákkörökre jártunk, a már említett Gaál Gábor irodalmi körre, vagy a modern festészetet, szobrászatot diavetítésekkel bemutató előadásokra a képzőművészeti egyetemen. Műveltségem legjavát, az irodalom, a képzőművészet, a zene iránti érdeklődésemet részben a családomnak, részben a kolozsvári kulturális életnek köszönhetem. A műegyetemi tanulmányaim nem sok örömet jelentettek. Sok száraz, elvont, elméleti tantárggyal gyötörtek, rengeteget kellett magolni a vizsgákra, és persze társadalomtudományokat – tudományos szocializmus, stb. – is tanultunk három éven keresztül. A tanév végén úgynevezett üzemgyakorlatra osztottak be pár hétre. Egyik évben egy óriási nagy öntődében töltöttük az időt fölöslegesen. Mindez olyan távol állt az én technikai vonzalmaimtól, mérnöki elképzeléseimtől.

– Az egyetem után hol kezdtél el dolgozni?

– Először elvittek katonának, majdnem egy évet vesztegettünk el a bákói tankkaszárnyában. Kifogtam egy valódi riadókészültséget, amikor a szakadár Csehszlovákia lerohanására készült a szocialista tábor, köztük Románia is. Három napon keresztül éjjel-nappal teljes harci készültségben vártuk a kaszárnyában a bevetést. Szerencsére nem került rá sor. Minket frissen végzett mérnököket nem fenyegetett egy távoli, például moldvai kihelyezés veszélye. Erdélyi városokban is volt bőven mérnöki állás. 

A közeli, radnóti hőerőműbe kerültem, egy magamfajta kezdőket támogató környezetbe. Lakást is biztosítottak Radnóton. Beletanultam az akkor még elektromágneses relékkel működő védelmi berendezések szerelésébe, karbantartásába. 

– Hol kezdődött az informatikusi tevékenységed, pályafutásod?

– A hetvenes évek elején alakult Vásárhelyen a Területi Számítóközpont. Akkor még senki nem tudta mi fán terem a számítástechnika, mire jó egy komputer. Megkerestek azzal, hogy mérnök oda is kell… Igent mondtam, vonzott a város, és hogy hazakerülök. Ezzel véget ért egy bő évtizedes távolmaradásom szülővárosomtól, attól kezdve Vásárhelyen éltem le az életem. Az elején kevesen voltunk a Számítóközpontban, matematikusok, közgazdászok, mérnökök. Tanfolyamokon tanultuk a számítástechnika tudományát, a Cobol, Fortran programozási nyelveket. Így lett belőlem botcsinálta informatikus. Egy évvel később hozták a központba az első Felix francia gyártmányú számítógépet. Egy nagy légkondicionált termet foglaltak el a központi egység vasszekrényei, tálca nagyságú nyomtatott áramkörökkel, vezetékek dzsungelével a szekrényekben. Külön voltak az ebédlőasztal nagyságú nyomtatók, meg a mosógép méretű merevlemezes külső tároló egységek. Sok száz lyukkártyán hozták a vállalatoktól a feldolgozandó adatokat, és vitték a több tucat oldalon kinyomtatott eredményeket. A gépet vezérlő szoftverek, programcsomagok karbantartását bízták rám, így kezdtem el rendszermérnöki tevékenységem. Újra meg kellett tanulnom egy szakmát.

– Egyszer azt mondtad nekem, hogy mindennél jobban szerettél tanítani…

– Radnóton az erőmű mellett működő technikumban gyakorlati szaktantárgyakat tanítottam. Ide érettségizett fiatalok jöttek technikusi diplomát szerezni. 

Már Vásárhelyen voltam, amikor bevezették a gimnáziumok tanrendjébe a technikai tantárgyak oktatását. Meghívtak szaktanárnak a régi iskoláimba, az Egyesülés Líceumban szilárdságtant, majd a Bolyaiban automatizálást tanítottam. Hamar felismertem, hogy a diákjaimat egyáltalán nem érdeklik ezek a teljesen fölösleges tantárgyak. Hogy mégis hasznosan teljenek el az órák és lekössem a figyelmüket, a néhány mondatba összefoglalt kötelező lecke után sok minden másról beszélgettünk. Például szilárdságtan órán különböző korok műemlék épületeiről, építészeti stílusokról meséltem és vetítettem. A Bolyaiban is változatos témák kerültek terítékre. Megosztottam velük a kedvenc olvasmányaimat. Megfertőztem őket a már említett Latinovits Zoltán szavalta Ady és József Attila versekkel. Jó hangulatban és így talán hasznosan teltek az automatizálás órák.

– Volt valami közöd az akkori politikai élethez?

– Hát persze, ezt nem lehetett elkerülni! Már elemistaként szép piros nyakkendővel avattak pionírrá. Zászlót lobogtattunk és énekeltünk végig a főtéren a nagy ünnepi felvonulásokon. Végülis, jól elhülyéskedtük az időt. A KISZ-ben a vezetők már komolyabbra próbálták fogni a dolgot, de a sok duma, ideológiai fejtágítás rajtunk nem fogott. Apránként kialakult bennünk a hosszú gyűlések, az ideológiai képzések, az unalmas közmunkák túlélési stratégiája, amihez sok humor, fapofa, néha képmutatás is kellett. A munkahelyemen a párttagságra is felkértek, amit sikerült ideig-óráig halogatnom, de végül sarokba szorítottak. Egy képmutatás volt az egész párttagságosdi. Aki viszont meghajolt és könnyen beadta a derekát, azt különböző pártfeladatokkal, propagandamunkákkal bízták meg. Néhányan ezen a létrán indultak el felfelé a vezető beosztások felé, amit természetesen a párt osztogatott.

– Zaklatott a hírhedt Securitate, a titkosszolgálat? 

– Iskolás koromból a megalázás borzalmas emléke maradt a szüleimnél tartott házkutatás. Aranyat, valutát, tiltott könyveket kerestek, azt a pár családi ékszert, amit találtak és elvittek, végül visszaszolgáltatták. A Számítóközpont, ahol több mint száz megyei vállalat és intézmény gazdasági, könyvelési adatait dolgoztuk fel a számítógépekkel, szigorúan titkos intézménynek számított. Rendszeresen látogatott minket a „szeku” megbízott tisztje. Időről időre négyszemközt elbeszélgetett minden alkalmazottal, és persze nemcsak a központban történtek érdekelték. Faggatott ismerősök, barátok felől, de a „besúgást” el lehetett kerülni egy kis mellébeszéléssel. Akiben volt tisztesség és erkölcsi tartás, az járhatta a becsületes emberek egyenes útját, még a legkeményebb diktatúrában is.

Nekem egy forró helyzetem volt a biztonságiakkal, amikor egy közeli barátom, akivel egy társaságba jártam, nyugatra disszidált. Külföldi rokonai, kapcsolatai miatt nyugati nagyhatalomnak kémkedő „spionnak” vélték. Ettől beindult a gépezet, hónapokon keresztül nyaggattak és fenyegettek, a barátom belföldi és külföldi szálait próbálták felderíteni. Mindez a paranoiás képzelgéseik szülötte volt, de nagyon megviselt ez a hosszú kényszervallatás.

– Mit hoztak az életedbe az 1989-es változások?

– Amit először említenék, a változások lehetővé tették a Talentum Alapítvány létrehozását 1992-ben. Huszonnégy alapító taggal – legtöbben vásárhelyi értelmiségiek – és négy, a keresztény egyház képviselőivel született meg az alapítvány, azzal a céllal, hogy segítse a tehetséges gyermekek érvényesülését. Az anyaországi Illyés Alapítvány támogatásával vásároltunk egy kertes székházat, ahol nagyon népszerű szabadidős tehetséggondozó, képességfejlesztő tevékenységeket szerveztünk óvodásoknak, iskolásoknak. Az évek múltával egyre nagyobb figyelmet szenteltünk a hátrányos helyzetű, szegénységben, csonka vagy nagycsaládban élő tehetséges gyermekek felkarolásának. Nagy örömöm, hogy a mai napig része lehetek ennek a folyamatnak. Szerencsére sikerült úgy-ahogy talpra állni a járvány miatti korlátozások leépüléséből, tevékenységeink és forrásaink is újra működnek. 

– Hívő katolikus vagy, mikor mélyedt el a hited?

– Elég későre, annak ellenére, hogy a hit magjait már gyermekkoromban anyám vallásossága ültette el bennem. Sokáig szunnyadt ez a mag, többnyire a vasárnapi katolikusok életét éltem. Több évtizednek kellett eltelnie, amíg felfedeztem és egyre inkább megéltem a hit éltető, irányító, vezető erejét, Jézus jelenlétét az életemben.

Ebben nagy szerepe volt Böjte Csaba kirulyi családos táborainak a Hargitán, a kilencvenes évek elején. Több éven keresztül, minden nyáron közel száz család gyűlt össze – gyermekekkel, öregekkel – és jókat beszélgettünk, megosztottuk örömeinket, gondjainkat, imádkoztunk, énekeltünk a tábortűznél, kirándultunk. Mindez nagy lökést adott nekem a hit útján, és arra ösztönzött, hogy részt vegyek egy hároméves hitoktatói képzésen a vásárhelyi belvárosi plébánián. Lehetőséget kaptam a hittel kapcsolatos elméleti tudásom, a hitéletem elmélyítésére. Az utóbbi években nagy hatással volt rám a jezsuita, Szent Ignáci lelkiség. Megélésében a marosvásárhelyi jezsuita lelkészség segített és segít folyamatosan. Az ottani közösségi élet, lelkigyakorlatok, ünneplések, de egyáltalán a Ignáci hitvilág, a jezsuita szemlélet megerősített a hit útján. 

– Keveset beszéltünk a családodról…

– Elég későn csapott meg a családalapítás szele. A hosszas agglegénykedés után a házassággal, gyermekeink születésével egy sokszereplős új élet kezdődött el számomra, amiben nem én vagyok a főszereplő. Csodálatos kihívásokat jelentenek a családdal, a gyermekekkel kapcsolatos tennivalók, szellemi-lelki fejlődésük támogatása, hogy jól szeressük, jól segítsük, amennyire engedik jó irányba terelgessük őket.

A mai napig a gyermekeimmel kapcsolatos történések a legfontosabbak számomra. Ami velük történik, a tanulmányaik, munkájuk, haladásuk vagy megtorpanásuk, gondjaik, örömeik, bánataik – minden, amit megosztanak velem – első számú prioritással bírnak az életemben. Talán a legnagyobb örömöm az a szoros kötelék, összetartozás, egység, ami a gyermekeim között van. Még akkor is, ha mi „öreg szülők” ettől néha kicsit kirekesztettnek érezzük magunkat, egy kicsit a háttérbe szorulunk. Mert például Zsuzsi lányomnak az a megkérdőjelezhetetlen igazság a legfontosabb, amit a bátyjai mondanak neki. Pilinszky János ezt a szülői helyzetet, szerepet olyan szépen írta le: „Mögöttük állunk szépen, szelíden, mint amikor madarakat etet az ember, csak néhány jelzésre szorítkozva.”. Hogy el ne riasszuk őket. Remélem, rövidesen, még mielőtt erőnket veszítjük, valamelyik gyermekünk családot alapít, és unokákkal örvendeztet meg minket. Ennél többre nem is vágyom.