Miféle frontvárosról hadoválok itt? – kérdezhetné bárki. Hát arról a Marosvásárhelyről, amely a magyar jogkövetelések szempontjából – szimbolikusan ugyan, de – frontvárosnak számít. Nem mondok újat, amikor kijelentem: minden apró siker vagy kudarc – az 1989-es gengszterváltás után eltelt bő harminc esztendőben, inkább az utóbbi, az erdélyi magyar politikai érdekképviselet nagyobb dicsőségére – , ami a közösséget éri, jelentősen befolyásolja nemcsak a város, hanem a teljes erdélyi magyarság közhangulatát, jövőbe vetett hitét is.
Menjünk vissza az időben: Székelyföld, a székelység valamikori gazdasági-kulturális központjának számító régió Trianon óta a központi irányítás alatt, tervszerűen folyó román terjeszkedés legfőbb célpontja. A nacionál-kommunista érában az erőszakos iparosítás is kizárólag ezt a célt szolgálta, az akkoriban épült gyárakba szinte kizárólag román munkavállalókat alkalmaztak.
Az 1989-es rendszerváltás utáni napokban felcsillant ugyan némi remény, hisz meginogni látszott az etnikai homogenizációt erőltető és levezénylő háttérhatalmi gépezet, de a vásárhelyi „fekete március”, a magyarellenes pogrom kijózanítólag hatott, világossá válhatott mindenki előtt: a cél nem változott. A magyarokra továbbra is nemzetbiztonsági kockázatként tekintenek a különböző titkos és kevésbé titkos szolgálatok. Amelyek legnagyobb bánatára az erdélyi magyarság száz évvel Trianon után is még mindig létezik. Miközben sorra tűntek el az országból a zsidó, német (szász, sváb), török stb. etnikumok. A lényeg: a magyar-kérdés a román háttérhatalom számára mindaddig létezni fog, amíg egyetlen magyar is él az országban.
Hogy milyen következményekkel járt a mindenkori román hatalomnak állampolitikai rangra emelt magyarellenessége? Ennek illusztrálására íme néhány statisztikai adat: 1910-ben, az Osztrák-Magyar Monarchia idején végzett utolsó népszámlálás szerint Marosvásárhely összlakosságának 89,3 %-a magyar és 6,7 %-a román. Nyolc évtizeddel később, a román hatóságok által 1992-ben végzett cenzus szerint még mindig 51,4%-ban magyarok, illetve 46,1%-ban románok lakják a várost. A kíméletlen betelepítési politika az ezredfordulóra meghozza a várva várt eredményt: ekkor fordulnak át az etnikai arányok a románság javára, a 2002-es népszámlálás már 50,3 százaléknyi román lakosságot mutat ki, szemben a 46,7%-nyi magyarral.
Hogy milyen megdöbbentő mértékű konkrét számokban a fogyás, elég, ha összevetjük az 1992-es és a 2011-es népszámlálás – a kettő között alig két évtized telt el! – adatait: a két időpont között Marosvásárhely magyar nemzetiségű lakosainak a száma 84.793-ról 57.362-re csökkent. A fogyás közel 33%-os. Kérdés: képes-e túlélni ezt a számbeli veszteséget egy közösség, s ha igen, meddig?
Kudarcokat említettem a bevezetőben, amelyek befolyással bírnak az erdélyi magyarság öntudatosabb részének a hangulatára. Hogy mire gondolok? Például arra, hogy hiába a legnagyobb számú magyar lakossággal rendelkező város, külső szemlélő számára semmiben sem különbözik egy dél-erdélyi vagy ó-romániai hasonló méretű településtől. Legalábbis ami az utcák, terek, a közhivatalok, egyéb intézmények, üzletek és boltok feliratozását illeti. Az anyanyelvhasználati jogok terén sem fényesebb a helyzet, ritka az a közintézmény, ahol a románon kívül más nyelven is meghallgatnának. Nem szólva arról, hogy sok esetben magyar funkcionáriusoknak, sőt politikusoknak sincs tudomása arról, hogy már létező, törvény által garantált jogok betartása, betartatása lenne a feladatuk.
A felejthetetlen Fekete Március
Az 1989-es politikai fordulat, különösen az ezredforduló után a vásárhelyi magyarságnak kudarcok sorozatát kellett átélnie.
A legnagyobb katasztrófát, amelyre még a legborúlátóbbak sem számítottak, kétségtelenül az 1990-es év „fekete márciusa” s az annak következményeként értékelhető tömeges kivándorlás jelentette.
Ez volt a fordulópont, amelytől számítva elindultunk a lejtőn, méghozzá visszafordíthatatlanul. A központilag generált, és levezényelt márciusi magyarellenes pogromot követő exodus – egyes becslések szerint mintegy 15 ezerre tehető azok száma, akik elhagyták a várost, illetve az országot – gyógyíthatatlan sebeket ejtett a közösség lelki, erkölcsi és szellemi állapotán. Ekkora veszteség egy vásárhelyinél jelentősebb számú közösséget is alapjaiban rengetne meg.
Ne feledjük: akkoriban épp azok mentek el, akikben megvolt a bátorság, önbizalom – a kellő tudással és felkészültséggel társulva – ahhoz, hogy országot váltva is helytálljanak az életben. S akik feltételezhetően mostanra értek be a közösségi szerepvállalásra. Ők azok, akik a leginkább hiányoznak ma Vásárhelyről. Pótlásukra – annak ellenére, hogy hallottunk jelentős tisztségeket betöltő politikust is kidolgozandó Marosvásárhely-stratégiáról mesélni – nem került sor. A jelenlegi állás szerint már nem is fog. Aztán következtek a 2000-es helyhatósági választások, amelyen első ízben került a város élére, demokratikusnak mondható úton, azaz választások révén, román polgármester. Kicsiben ez egy lelki Trianont jelentett az öntudatosabb vásárhelyiek számára. Igaz, ebben jelentősen közrejátszott az RMDSZ által rosszul értelmezett, mert nem a helyi magyar közösség érdekeit szolgáló, azon elvtelen alku, aminek lényege: lemondtak a vásárhelyi polgármesteri székről, cserébe a megyei tanácselnöki tisztségért. Az eset összefügg azzal a ténnyel is, hogy a hivatalosan 2002-ben közzétett népszámlálási adatok szerint ekkor fordult át az etnikai arány a románság javára.
Azóta pedig nincs megállás a lejtőn: a politikai érdekképviselet (vagy amit annak neveznek) a magyarországi „elvtársaik” által megfogalmazott parancsot követve – a Fidesszel ápolt látszólag jó kapcsolatok ellenére –, bátran „mer kicsi lenni”, sőt olykor pitiáner – méghozzá reggel, délben, este, azaz a nap minden órájában. Annak ellenére, hogy 2020 óta magyar polgármestere van a városnak. De mire jó az egész, ha azóta sem tapasztalható lényegi előrelépés, mondjuk a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében? A Kossuth Lajos utca nevének visszaállítása azóta is tabunak számít. Ma már a római katolikus gimnázium újraalapítása is túl nagy falat a helyi politikum számára.
A Székely Nemzeti Tanács 2013-as hagyományteremtő székely szabadság napi rendezvénye még némi reményre adott okot, hogy nincs veszve minden, de a remek kezdés után a folyamat elhalni látszik – idén már nem volt elég akarat és elszántság szembenézni a hatósági tiltással, hatalmi packázással.
És még valami: nemrégiben elköltöztem, új lakhelyem a város egyik, az 1980-as években épült lakótelepe, ahol – a lakóknak a lépcsőházak bejáratánál kifüggesztett névsorából ítélve – a magyarok aránya egyharmad és egynegyed közé becsülhető. Azt hiszem, pusztán ebből a számadatból sok mindenre lehet következtetni. Elsősorban arra, hogy a földrajzilag Kolozsvár és Székelyudvarhely között félúton fekvő Marosvásárhely rohamléptekkel távolodik Székelyföldtől, a tömbmagyarságtól, és feltartóztathatatlanul sodródik a szórvány felé…
