Bárhogy is érvelnének Sepsiszentgyörgyön, vagy bármilyen blődséget összehordhatnak Craiován, dönthetnek így vagy úgy Bukarestben vagy akár Lausanne-ban, a hazai futballhuligánokat és a velük hol összekacsintó, hol látszatháborúzgató klubvezetőket megváltoztatni nem lehet.
Legalábbis magyar ügyben semmiként. Az úgynevezett ultrákat aligha hatják meg az UEFA meg a FIFA szabályai, nem érdekli őket a kedvenc klubjukra mért pénzbírság, és, amint a Sepsi OSK – U 1848 mérkőzésen láttuk, teljesen hidegen hagyja, hogy a játékvezető jóval a 90. perc előtt lefújhatja a találkozót.
Számukra a botránykeltés a prioritás, a magyargyalázás meg a szent szó. A román drukkerek ezt a nótát már eljátszották Sepsin és Csíkban, az Ókirályság szinte legtöbb lelátóján, olykor meg a válogatott bukaresti meg budapesti meccsein is. Sőt külhonban akkor is rázendítettek a szokásos Afară, afară cu ungurii din ţară! kedvenc szlogenjükre, amikor a pályán sem a trikolorok közt, sem az ellenfélnél még fia magyar legény sem szaladgált.
Az már balzsam a fülnek, amikor a kapu mögötti szektorba tömörülők csak az ország nevét skandálják, és miközben azt hiszik, hogy a România, România! üvöltésével felbőszítik a magyar szurkolókat, akaratlanul is azoknak a malmára hajtják a vizet, akik ilyenkor kajánul mosolyognak azon, hogy lám-lám, ezek is rájöttek, hogy Székelyföld nem Románia!
Mondhatnánk, hogy neveltetés és kultúra kérdése, vagy akár legyinthetnénk, hogy ilyen a csürhe, de itt ennél sokkal súlyosabb helyzetről van szó. Aki az elmúlt hónapban látta, hallotta vagy olvasta a különböző csatornákon megszólaló sportújságírókat, klubvezetőket, edzőket, egykori neves futballistákat, rádöbbenhet, hogy azok is egy követ fújnak a magukból kivetkőzött, alkoholgőzös szurkolókkal. Holott éppen ők azok, akik a köznép példaképeiként, hogy ne mondjam a futball ikonjaiként kellene hogy megnyilvánuljanak.
Nem csak a xenofóbiától szétpukkanó ultrák, azok az egykori, szebb napokat, a Nyugat civilizáltabb bajnokságaiban megfordult játékosok is megfeledkeznek arról, hogy pályájuk bizonyos szakaszát akár erdélyi magyar edzők egyengették, magyar csapattársaktól kaptak hajszálpontos be-adásokat, magyar kapusuk mentette meg a szégyentől, vagy éppenséggel magyar szertáros bácsi csavarta fel cipőjükre a stoplit.
A bukaresti, úgy-mond sport-, ám lényegében botránysajtó képviselői pedig úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy a román futball szekerét valamikor olyanok tolták, mint Bodola, Perényi (Petchovszky), Barátky, Dobai, Kovács Miki, Boné, Dembroszky, Bölöni, Selymes, a Vigura keresztelt Vígh Jóska, a Sătmărea-nunak nevezett Szathmári és sokan mások.